DEBRECENBE KÉNE MENNI
Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni, harsogja Csizmarek. Zeng belé a konyha. Van, aki gondját űzi, jókedvét marasztalja így. Van, aki csak egyszerűen az időt múlatja. Van, aki fél, azért énekel. De Csizmarek nem. Őt nem olyan fából faragták, ő nem ijed meg a saját árnyékától. Másétól se. Az enyémtől se, a tiédtől se, sőt, egy dübörgő elefántétól, egy pipázó indiánétól, egy virágzó körtefáétól, egy tízemeletes házétól se, és Borika árnyékát meg kifejezetten szereti. Borika másodikos. Tavaly megtanulta Gilice anyótól a napokat. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök és így tovább, péntek, szombat, vasárnap. Jó, ha tudja az ember. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, bólint Csizmarek. Tizenöt harminc. Fél négy? Abbahagyja az éneklést, előrehajol, félrehúzza a függönyt és kinéz az ablakon. Ül a hokedlin, mint te vagy én a moziban, a bábszínházban, az árnyszínházban, ahol láthatatlan kezek, pálcikák, madzagok mozgatják a figurákat. Borika most fordul be a sarkon. Az utca túlolda...
