SZAKÁLLA VOLT

 

SZAKÁLLAS MESE

TETRISZ ÉS MESIKE

A LEVÉLNEHEZÉK

NAGYMAMA TENYERÉN

ÉGIGÉRŐ

ISTI & PISTI

A NAGY HAVAZÁS

VALENTIN MEGMONDTA

A RÓZSABOGÁR

A FÜLÖNFÜGGŐ

MEDVETÁNC

A KRUMPLI

A HÓRIHORGAS

ÍGY E

NEM TITOK

JARMILA ÉS DETRE

KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT

SZAKÁLLAS MESE

„Volt egyszer egy ember…”

Szakálla Volt Kender, az öreg király, három lányával élt a falu szélén, egy zsupfedeles palotában, boldogan. Ám egy reggel gondterhelt arccal lépett ki a kamrából. Elfogyott a kenyér, mondta. Egy megszegett cipó, egy kredenc alá gurult, napok múltán meglelt, árva vakarcs, egy hangya elhagyta morzsa nem sok, annyi sincs a kenyértartóban.

A lányok összenéztek.

   - Sütnék én, kedves király apám, ha valaki szakajtóba gömbölygetné a tésztát – mondta ezüst hajú, a legidősebb…

   - Szakajtóba gömbölygetném én, ha valaki bedagasztaná – mondta aranyhajú, a középső…

   - Dagasztanám én, de nincs idehaza liszt – így gesztenyehajú, a legkisebb királylány.

Mit volt mit tenni, elszaladtak a molnárhoz. A molnár karba-tett kezekkel állt a kapuban:

• Aki nem vet, nem arat! Emberemlékezet óta üres a garat, lisztet nem adhatok!

Sírjon? Ne? Megtörölje verejtékező homlokát? Intsen búcsút vele? Zsebkendő után kaparászott? Szakálla Volt Kender, bársonypalástját lekanyarítva a válláról, megtapogatta hetvenhét fenséges zsebét. Volt azokban minden: gubics, kavics, toboz, doboz, egy porcelán-kutya (persely), csigaház, okarína, tollszár, egy óra óraláncon, gyöngy, gomb, berzseny, pipadohány… az utolsó zsebét  még ki is fordította:

• Semmi – legyintett elkeseredetten, s észre sem vette, hogy az utolsó zsebéből (hogy 

kerültek oda?) pár búzaszem a földre hullott. Leült a zakatoló malomkerék mellé, s fejét egy mohos kőre hajtva, mindjárt el is aludt. A három lány meg ott sírdogált a csobogó, locsogó malomárok partján. Látta ezt a vízi-tündér, bizonyos Dorottya, s így suttogott a lányok fülébe:

• Fürödjetek meg a patak vizében, a többit bízzátok rám!

A lányok így is tettek; szépen sorban belépkedtek a kristálytiszta, jéghideg vízbe. Derékig, nyakig merültek, aztán el is tűntek. Hogy kijöttek volna, azt senki nem látta. Sem a fák, sem a füvek, sem a malom. Pedig kijöttek! Ezüsthajú: langyos eső öntözgette… Aranyhajú: szelíd napsugár dédelgette… Gesztenyehajú: könnyű szellőcske fésülgette, bogozgatta, ringatta a sárguló kalászokat… az apjuk zsebéből kihullott pár búzaszemből lett, tenyérnyi vetést.

Mikor Szakálla Volt Kender felébredt, hitetlenkedve dörzsölte a szemét, de nem csodálkozott sokáig. Learatta a búzát, bevitte a malomba, a molnár öntötte a garatba… s mire a lisztes zsákokkal megrakott szekerek hazaértek, már a lányok is otthon voltak. Záporka haja babos-kendővel hátrakötve, a dagasztóteknő fölött. Napsugár derekán fehér kötény, karján szakajtó. Szellő kezében sütőlapát, a kemence fűtve – mert akkorra már Dorottya (a tündérek már csak ilyenek, legyen az Kökény anyó, Gilice, vagy más), visszaváltoztatta a lányokat.

Soha többé nem fogyott el a kenyerük. Ettől a naptól kezdve Szakálla Volt Kender, az öreg király reggelente, mikor a szőlőbe indult kapálni, kacsolni, rendre két karéj kenyeret csomagolt a tarisznyájába. Az egyiket megette früstökre a szalonna, meg a vereshagyma mellé. A másikat, nincs is finomabb a madárláttánál,  mindig hazavitte a lányoknak, akik szépen megosztoztak rajta. Dorottyának, a vízi-tündérnek csak a morzsa jutott. Azt sem ette meg. Szétszórta a malom mögött. Látják a fák, a füvek, a malom. Láthatod te is: tavasszal, a zakatoló malomkerék közelében, a csobogó, locsogó malomárok partján, ott, ahol a tündér a morzsát elhullatja, ezer meg ezer hóvirág nyílik. Vagy ibolya, vagy boglárka, de ez már azon múlik, hogy a tavasz milyen kedvében találja Szakálla Volt Kender három lányát. 

TETRISZ ÉS MESIKE

Csillagszemű Tetrisznek két szíve van. Így, ezzel a különös, különleges testi adottsággal született. Az elválaszthatatlan sziámi ikrek néha egy, jobbik esetben másfél szíven osztozkodnak, Tetrisz mellkasában kettő dobogott. Az egyik a jobb oldalon, a másik a balon. Az egyikkel örülni, nevetni, vidámkodni tudott, a másikkal mérgelődni, sírni, haragudni, esetleg megsértődni. Tetrisz szülei sokáig nem nyugodtak bele abba, hogy az ő fiuk más, mint a többi. Felkeresték a világ összes szívspecialistáját, még Fokvárosba is elvitték a kis beteget, de egyetlen orvos sem vállalta az operációt, azaz egy mégis. Kardurek, a messziföldön híres professzor megpróbált segíteni a családon. Tetrisz anyja kérésére lekapcsolta a gyerek egyik szívét, mégpedig azt, amelyikkel mérgelődni, haragudni volt képes. Az operáció sikerült. Csillagszemű kicsi Tetrisz pár hétig a kórházban, azután otthon lábadozott. Eleinte úgy tűnt, hogy minden rendben van, de történt egyszer, hogy a család kutyája, Nemharap elveszett. Délután még megvolt, este hiába keresték. Sírt-rítt, búsult, bánatoskodott a ház apraja nagyja, csak Csillagszemű kicsi Tetrisz nézett maga elé egykedvűen. Örülni persze nem lett volna helyénvaló, de hát, fájó szíve híján, szomorkodni sem bírt. Hamar kiderült, hogy se sírni, se mérgelődni nem tud szegény, s ez óriási baj, ha jól meggondoljuk. Mindig örülni, nevetni, örömködni elég fárasztó, s van, mikor nem is helyén való. Sőt! van, hogy kifejezetten rosszul veszi ki magát. Örülni, nevetni, ha a barátod elesik? Szökdécselni, ha rossz jegyet kapsz az iskolában? Táncolni, ha elhervad a kert legszebb rózsája? Mosolyogni, mikor eltörik a kedvenc bögréd? Vállat vonni, mikor kipottyan tűzpiros matchboxod, ezüst dísztárcsás kereke? Na ne! Mikor erre rájöttek, vissza is mentek Kardurek doktorhoz. Még szerencse, hogy nem távolította el, csak kiiktatta a keringésből, leállította a fölöslegesnek hitt, amúgy tökéletesen működő öklömnyi szerkentyűt. Billentyűk, pitvarok, kamrák… Ez a műtét bonyolultabb volt, a kis Tetrisz hónapokig volt ágyhoz kötve, de végül minden úgy lett, mint régen: egy mellkasban, összeforrt bordácskái alatt, két szív. Majd, ha nagyobb lesz, s zavarja őt, esetleg újra megpróbálunk tenni valamit, mondta a sebész, de erre soha, azaz máig nem került sor.  

Tetrisz tavaly összefutott egy tündérrel. A tündér aznap költözött a Kockatóba. Hogy, hogy nem, a kis bűbájost Árrnikának hívták.

   - Elfoglalhatom ezt a csücsköt? – fordult Árnika a parton mélázó Tetriszhez. - Nekem adod ezt a pár nádszálat?

• Nem az enyim! – válaszolt Tetrisz. – Se a tó, se a nád…
• Akkor mid van? – kérdezősködött a tündér.
• Két szívem – bökte ki Tetrisz. Mindig így tett, inkább ő mondta el, minthogy a másik, 

tenyerét csodálkozón összecsapva (kettő?) meglepődjön. De Árnika nem lepődött meg. 

• Nem vagyunk egyformák! – mondta, s hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból (egy hete nem 

varázsolt), gyorsan szitakötővé változtatott egy arra lebegő pici kéklepkét. Tetrisz a homlokára csapott:

• S mi volna, ha engem is átváltoztatnál?

Árnika végigmérte a nagyra nőtt fiút. El tudta képzelni tenyeres-talpas, bozontos medvének, nagy barna kétajtós ruhásszekrénynek, esetleg egy busa tölgyfának a tisztás szélén, de csak ingatta a fejét, hogy ő bizony nem segíthet. Azt tanácsolta Tetrisznek, hogy mostantól ne foglalkozzon ezzel. 

Tetrisz persze nem állta meg. Minden új ismerősének, barátjának elmesélte gondterhelt gyerekkorát. Világszép Mesikének is elmondta, mielőtt megkérte a kezét. Mesike akkor lehúzta aranypántos, bársonnyal bélelt selyemtopánkáját, s megmutatta, hogy neki meg hat lábujja van a jobb lábán. Telt, múlt az idő. Összeházasodtak. Tetrisz épített egy kacsalábon forgó palotát. Az ikrek, Tetrisz és Mesike gyerekei már oda születtek; a fiúcskának két szív dobog a mellkasában, a pindurka lány pirinyó jobb lábán hat borsónyi ujjacska… 

A keresztelőre meghívták az egész falut. A házvezetőnő, egyik szeme zöld, a másik barna, maga szaladt a piacra, s válogatta ki a portékát: a legfrissebb zöldséget, a legropogósabb kenyeret, a legszebb libamájat, a legpirosabb almát, a legédesebb körtét. A kukta, egyik füle sós, a másik paprikás, úgy dolgozott a kilenckarú szakácsné, mind a kilenc keze alá, hogy ihaj! Mezítlábas Baskót is meghívták, ő lett a keresztapa. A kicsik nevét elfelejtettem. Ha kíváncsi vagy rájuk, kerekedj fel, látogasd meg őket!

A LEVÉLNEHEZÉK

A lakótelepen, egy lapostetős ház, a legszürkébb háromemeletes földszintjén, élt egy szegény asszony, Baja-tenger Mérge-sok, akinek se kutyája, se macskája, se egy inci-finci egere, se egy szentjánosbogara, de még egy vacak mobiltelefonja sem volt. Nem volt akit felhívjon, nem volt, aki rápittyegjen, sms-t küldjön neki. Nem szeretett senkit. Őt sem szerette senki. Baja-tenger Mérge-sok, ahogy a mosolya-nincs, cérnaszájú, ráncos homlokú asszonyt a környékbeliek nevezték, görbén nézett minden gazdás és gazdátlan négylábúra. Na és a madarak? Összevont szemöldökkel jött-ment, haragudott darura, gólyára, bölömbikára. Verebet, rigót nem tűrt meg a párkányon: hess! Az a szó, hogy gilice, hogy cinke, hogy csíz, hiányzott a szótárából, véletlen se jött a szájára.

Lakott abban a házban, közvetlenül Mérge-sok papírplafonú konyhája fölött hét eleven manó. A manók naphosszat csiszegtek-csoszogtak, kipegtek-kopogtak, kanalat csörgettek, poharat koccantottak, diót törtek, mákgubót roppantottak, egyszóval reggeltől-estig bosszantották az alattuk lakót. Pedig ők igazán mindent megtettek, hogy ne zavarjanak senkit. Zoknit húztak a papucsukra, kenyérhéjjal kanalazták a déli levest, pohár helyett krókusz-kehelyből itták a limonádét, diót nem törtek, s éjszakánként mezítláb álmodtak. De hát Mérge-soknak minden igyekezet kevés volt. 

Megelégelték ezt a manók. Valamit tenni kellett. A Ravasz Pókasszony Lappföldön, többnapi repülőútra, hozzá nem mehettek. Palástya, a mindig kedves, de egyszer gonosz, másszor jó bűbájos, csak széttárta a kezét, ő ehhez nem ért. Felkerekedtek akkor a manók, s elmentek Gaborbához, a huszonnégypikkelyes, hétuszonyos, porcelánhasú, vénségesvén nagyhalhoz, aki télen, nyáron gyapjúsálat hordott a nyakán, lengőkopoltyúja alatt. A hínáros, huzatos Kockatóban lakott, egy parti fűzfa mélybe  nyúló gyökerei között, s már várta a manókat. Fejét a víz fölé emelte; lassan, tagoltan, hangtalan tátogott. Mit mondott? A manók buzgón bólogattak, mindent értettek, s megfogadva a bölcs tanácsát, otthon összedugták a fejüket: melyik az a tárgy, mi az a valami a lakásban, amit ők egyformán szeretnek? Nem tanakodtak sokáig. A legkisebb manó nevén is nevezte a tárgyat. Dédapa levélnehezéke volt az, egy zsemle nagyságú, szivárványszínű, domború hátú különös, százéves kő. Dédapának sok barátja, ismerőse volt a világ minden részén. Még Afrikába is levelezett. Egyszer a Galapagosz szigetekről küldte szívélyes üdvözletét neki valaki. Ő, dédapa rakta rá ezt a követ az íróasztalán tornyosuló borítékokra mindig, hogy valami hirtelen támadt huzat, papírsárkánynak ne nézze, ki ne röpítse a drága képeslapokat az ablakon… Ez a kő a legkedvesebb, a legérdekesebb, a legtitokzatosabb, ami az övék. Ezt kell odaadniuk Baja-tenger Mérge-soknak, ha segíteni akarnak rajta, meg persze magukon. 

Heten emelték, nyögve cipelték, görgették Mérge-sok küszöbéig, a nekik malomkőnyi, szivárványos kavicsot. A lépcsőfordulóban állt, hetük közül mindig egy, s jelentette a többinek, hogy mi történt. Az első négy napban semmi. Mérge-sok ki se dugta az orrát. Az ötödik nap reggelén belebotlott a kőbe, morgott is valamit nem-létező bajusza alatt, de le sem nézett, hogy mi az. Hatodik nap, ez akkor szerdára esett, ügyesen kikerülte, átlépte, csütörtökön viszont lehajolt, s felvette az útjába került követ. Felvette, forgatta, bevitte a lakásába. A manók egymás vállára állva, a kulcslyukon lestek. Persze csak a hetedik, a legfelső, a kicsi látta, s közvetítette (mint egy bársonyos hangú narrátor a természetfilmet) a testvéreinek, hogy mi történik bent. 

• Lép ide, lép oda… Mérge-sok, tenyerén a nagy kavics… - suttogta a kis manó, és 

folytatta:  – Óvatosan, mintha tojás, mintha kristálygömb volna, lerakja az asztalra. 

Félénken, kicsit bizonytalanul, hajszálnyit remeg a keze, megsimogatja. Sercenés, roppanás… a kő oldala repedezni kezd. Körbehasad, mint egy szendvicsnek körbevágott zsemle… a két fél, alsó, felső egymáson marad, de látszik a törésvonal… Ott a vonalon, előbújik… mi ez? lassan, nagyon lassan, előbújik egy láb. Egy, kettő, három… négy apró láb. Mérge-sok feszülten figyel. Kis szünet. Most előbukkan egy picit hosszúra sikeredett nyak, a nyakon ringatózó fej. A fejen csúnyácska arc, rajta két pislogó szem, fültől-fülig száj. Teknős, csapja össze két tenyerét Baja-tenger Mérge-sok. Mosolyog! Homloka kisimult, szája mellől eltűntek a mély árkok, arcáról a barázdák. Csak a szeme körül maradt meg pár halvány szarkaláb… El se hiszem! Ez volna ő? Átváltozott, a manóba is, átváltozott ő is, mint tenyerén a kő. Snitt!

Aznap a manók (csütörtökön) örömtáncot lejtettek Mérge-sok papírplafonja fölött, de ő nem kopogott fel a seprűnyéllel, hogy: cseeen-deeet! Videó nem készült róla. Így történt vagy sem? Névtábláján majdnem ákombákom, dülöngélő, szálkás manóbetűkkel (olvasd csak el!) ez áll: özv.Kovács Jánosné, Margit néni, Arca-kedves Szíve-jó. A szegény asszony, akinek se kutyája, se macskája, csak egy szivárványszín teknőse van, bizony, még ma is él. 

NAGYMAMA TENYERÉN

Fekete szeplők, fehér szárnyak.

Káposzkalepkék fogócskáznak.

Nem ér a neve,ez a háza,

leszáll a legszebb, összezárva.

Szirmok közt pilleg:csukom-nyitom.

Édes a reggel,a nyár finom.

 

Péter egy reggelre káposztalepkévé változott. Szárnyai krétafehérek. Az elülső szárny csúcsa fekete, a hátulsó szárny szegélyén apró fekete foltocska… Elülső szárnya fonákjának a csúcsa halvány sárgászöld, a közepén két nagy, kerek fekete petty. Hátulsó szárnya finom fekete behintéssel borított tompasárga. Nem védett. Szívesebben volna kabóca, körtefán berregő szarvasbogár, vagy mondjuk katica egy muskátli levelén, de ha már így van, nincs mit tenni. Tegnap tanulták az iskolában. A padszomszédja, Hamar Laci, aki mindig beletrafál, meg is jegyezte, ez vagy te. Pár centivel mindig a káposztafejek fölött. Elismerésnek szánta? Pieris brassicae. Fehérlepke, azaz Pieris. Ezzel aludt el.

Megemelte a fejét. Körbenézett. Hogy megnőtt a szoba? Többszintes deszkahidak a polcok. Óriási hőlégballon a labda, a könyvek emeletes házak. Minden idegen, nagy, félelmetes. A szobaajtó résnyire maradt, mikor anyja, mielőtt elment itthonról, beszólt, hogy: szombat van, a nagyi nyolcra jön! A nagyi? A nagyi elájul, ha így meglát! De hogy is nézek ki valójában, gondolta, s hat lábával a takaróba kapaszkodva meg-megbillentette a szárnyát. Színe, fonákja. Jó volna látni. A mosdó fölötti tükör magasan van, mindig pipiskednie kell, hogy tisztességesen bele tudjon nézni. Ha borotválkozna, mint az apja, gondban is volna. De majd most? gondolta, s már el is képzelte magát a legmagasabb fogkefén, amint körbefordul, s meglátja, megnézi magát tetőtől-talpig… két csápjától hat talpáig… 

A repülés könnyebb, természetesebb volt, mint hitte. Simán, pár szárnycsapással átlibegett a szobán. Ráröppent a fürdőszobaajtó kilincsére, de az meg se moccant. Elrugaszkodott, homlokát ráncolva megemelkedett, hat lábbal dobbantott egyszerre (egyszer, kétszer, háromszor), de semmi. Hát, ez nem fog menni. Eszébe jutott az ablak. Kívülről esőcsepp csíkozta, kicsit poros, de ha még nincs odakint túl nagy fény, az üvegtáblában megláthatja magát. Odavitorlázott az utcai ablakhoz, megkapaszkodott a függönyben. Akkor csöngettek. Átrúgta magát a kaputelefonhoz. Beleizzadt, de a gombot sehogysem sikerült megnyomni. Kulcszörgés a zárban, nagymama léptei az előszobában… mi lesz most?

• Petikém, hol vagy?

Péter nem szólt.

• Hol bujkálsz?
• Nem bujkálok – vett erőt magán Pieris.

A nagymama mosolyogva nyújtotta a karját, mikor meglátta a dohányzóasztal sarkán ácsingózó, zárt szárnyú lepkét:

   - Ejnye Petikém, mit fog szólni anyád?

Peti elgondolkozott. Tegnap ilyenkor széttárta volna a karjait, talán vállat is vont volna, de ma? Mit tehet egy káposztalepkévé változott fiú, akinek a vállát súlyos szárnyak nyomják? 

Sokáig tanakodtak, hogy mi legyen most. Süssenek ebédre lekváros palacsintát, ahogy eredetileg tervezték, vagy menjenek le a parkba? Lementek. Nagymama gyalog, Pieris a nagyi kalapján, széttárt szárnyakkal. Fesztáv durván 56 milliméter. Micsoda kalaptű, drágám! csapta össze a tenyerét Joli néni, nagymama barátnéja. Szegény Pieris homloka gyöngyözött nagy igyekezetében; próbált mozdulatlan maradni, hogy ne okozzon csalódást a néninek. Később röpködött kicsit a park virágai fölött. Igazán kedvére valót nem talált. Petúnia, szarkaláb, liliom, tátika? Egyiket sem ismerte, de, mert már nagyon éhes volt, minden kehelybe, tölcsérbe beledugta a fejét. Egy macska, aki valódi lepkének hitte Pierist, megkergette, egyébként semmi említésre méltó nem történt. Voltak a parkban, a könyvtárban, ücsörögtek kicsit a cukrászda teraszán, aztán hazamentek.

• Te mit tennél a helyemben? – sóhajtott Pieris a nagymama tenyerén. 
• Ha nem volnék ilyen öreg, vetnék három bukfencet és elmormolnám a varázsigét.

És Pieris megpróbálta: cypria-verna-ottoni, suttogta. A három bukfenc, tekintettel a szárnyaira, nem volt olyan egyszerű, de hatott. Mire anya megjött, olyan volt, mintha meg sem történt volna ez az egész. Mese-mese-meskete, mondta hétfőn Péter padszomszédja, Hamar Laci,  aki mindig megmondja a tutit, de azért itt elgondolkozott. Jól jönne a csapatban egy ilyesmi hatlábú csatár, de mindjárt el is vetette: mit kezdene egy futbalista a szárnyaival? Így kezdődött Pieris a világhírű bűvész, arca krétafehér bohóc, átváltozóművész pályája. A varázsige természetesen titok. Nem is tudja senki más, csak a nagyi, Pieris és most-már te.

ÉGIGÉRŐ

Kétlábra áll, nézi az utat.

Láttál te már ilyen nyulat?

Egyszer láttam, s hát, megijedtem.

Elszaladtunk mind a ketten.

Esteledett. Annuska hirtelen nőni kezdett. Nőtt, nőtt, nőtt; szemlátomást, mint eső után, fák tövén a gomba. Előbb csak a polcot érte el, aztán a szekrény tetejét. Mikor a homlokát beütötte a csillárba, s az fénykukacokat írva a levegőbe, csilingelve hintázni kezdett az orra előtt, már megrémült. Ennek a fele sem tréfa! gondolta, s térdét magasra emelve, ecc-pecc-kimehecc, kilépett a nyitott ablakon. Jól tette. A következő pillanatban úgy beszorult volna a szobába (padló, plafon közé), mint egy játék-mackó, akit egy számmal kisebb dobozba akarnak becsomagolni, mint amekkorába belefér. A növés az udvaron sem állt meg. A kis vakarcs túlnőtte az orgonabokrot, a cseresznyefát, a kétszintes házat, ahol élt.

Annuska volt a családban a legkisebb, a testvérek közül a legfiatalabb. Hívhatták volna Anninak, Panninak, Ancsának, Pancsának, de nem. Ő volt Annuska, aki gyűlölte, hogy ő a vakarcs, és utálta, hogy ő Annuska. A többieket, hét nővérét, kilenc bátyját, bezzeg mind Csillagomnak szólította ómama. Ez aztán rajtuk is ragadt. Egyedül őt nevezték nevén. Bár ne nevezték volna. Annuska állj odébb, Annuska, ez nem neked való, te még kicsi vagy ehhez!

S most tessék. Ha akarja, pipiskednie se kell (minek ide webkamera?), kényelmesen beleshet akár egy gólyafészekbe is, csak legyen kivilágítva. Fordult is, keresni a fészket. Ahogy fordult, megpördülő szoknyája forgószelet kavart. Az esti filmsorozatok mentek a tévében, vagy a Fókusz, vagy a Híradó, lehúzott redőnyök mögött tévéztek éppen az emberek, így, micsoda mázli, nem látta, nem vette észre senki. Lesodort pár cserepet a tetőről, jókora portölcsért kavart a járdán, ezt sem látni, inkább csak érezni, sejteni, tudni lehetett…  kicsavart egy ribizlibokrot. A bokor felröppent a levegőbe. Pörögve bukdácsolt egyre feljebb. Mi ez? Annuska meglepődve kapott utána. Két ujja közé csippentette, s úgy nézett ki a csipkés ágacskák fölött, mint ómama a nevekkel teleírt legyező mögül, az első bálon. Bál? Buli ez, gondolta Annuska, akire most aztán igazán nem illett a neve. Kinőttem, vigyorgott: ez az én bulim! Egy darabig tetszett neki a játék. Máskor félt volna az esti szürkületben, de fentről más volt minden. Hozzá képest minden pici, törékeny, gyenge… Az ablakokon, ajtókon kiszüremkedő fények, a kékesen világító utcai lámpák, távoli kis szentjánosbogarak. Közelebb voltak az ég csillagai, mint ezek az esti fények. Ha kinyújtaná a kezét,  talán el is érné őket. Egy darabig toporgott a kertben, aztán elindult az Alsóváros felé. Bumm, bumm! Nagyon figyelt. Óvatosan lépett, nehogy kárt tegyen valamiben; nehogy rátaposson az útszélen parkoló, neki gyufás-skatulyányi autókra. Nem kellett hétmérföldes-csizma. Bumm, bumm! Lépett egyet, lépett kettőt, s már kint is volt a réten. Akkorra már egészen besötétedett. Megéhezett. Fáradt volt és álmos. Nagyon meg kellett erőltetnie a szemeit, hogy meglássa a szürke nyulat. Pedig hatalmas nyúl volt, még nagyra nőtt Annuskához képest is nagy. Majdnem a térdéig ért. Hát még, mikor két lábra állt. Annuska meg is hőkölt. A nyúl barátságos hangon megszólalt:

   -    Szívesen látlak a házamban… - mondta emberi szókkal, szelíden, a szörnynek is beillő állat. Annuska nem tehetett mást, elfogadva a meghívást, követte Bólét. Merthogy a farkasnyi, medvényi nyulat így hívták. Mindjárt útnak is indultak. Három szökkenés, hét lépés, át is érték a világot, már ott is voltak a nyúl házánál. A házba, egy földön fekvő hatalmas tölgyfa alatt ásott félhomályos üregbe, titkos lépcső vitt lefelé. A nyúl, miközben megvacsoráztatta az embergyereket, egyfolytában beszélt. Mesélt magáról, mesélt az oltalmat adó vén tölgyfáról, aki most a földön fekszik, kérge alatt nyüvek, bogarak, törzsén hangyák, gombák kalapoznak, de nem volt ez mindig így. Azaz, másképp volt ez régen. A vén tölgy, mielőtt a Nagyvihar kidöntötte volna, hatalmasabb volt, mint a felsővárosi, felhőbabráló víztorony. Az erdő legmagasabb, legbusább, legderekabb tölgye állt, a tisztás szélén. Égig ért. Ide járt négy testvér. Egyenként jöttek. Ajándékot hoztak a tölgynek. Mindig tudta az ember, hogy éppen melyik testvér vendégeskedik, hozott valamit öreg barátjának. Tavasz rügyecskékkel örvendeztette meg a fát. Nyár dús zöld lombokat hozott. Ősz barnára, aranyra festette a leveleket. Tél pillekönnyű zúzmarasálat aggatott a tölgy zirgő-zörgő, égbe nyúló  ágaira. Így ment ez, évről-évre. 

   -   És most? – kérdezte Annuska. – Már nem jönnek?

   -   Dehogynem! Csak az ajándékuk más. Nem olyan látványos – mondta  a nyúl. – Az egyik pillangókat hoz, a másik gombát, a harmadik kiránduló gyerekeket.

   -   És a tél?

   -   Álmot, puha hótakaró alatt – mondta a nyúl, s összegömbölyödött a vackán. – Aludj!

Másnap Annuska a saját ágyában találta magát. Egyáltalán nem csodálkozott; minden igazi mesében ez van. Minden jó, ha a vége jó! Jó volt újra a saját bőrében. Odaszaladt az ablakhoz, kinézett. Ott a ribizlibokor, ott a cseresznyefa. Milyen magas? Majdnem égig ér…  persze az öreg tölgyfa azért mégis magasabb!

ISTI & PISTI

Isti és Pisti az utca napos oldalán lakik, egy piros tetős, fehér falú, kétablakos házikóban, közvetlenül a tejbolt mellett. A kapun, névtábla helyett, zománcozott platánlevélen, nyomtatott nagybetűkkel ez áll: tiszta udvar, rendes ház! A léckerítés mögött valóban szép, rendezett a porta. Smaragdzöld fű, szemközt napraforgó, mögötte kút, a kútban varangy, a varangy fejében gyémánt… de ezt most hagyjuk! Induljunk el újra a kaputól! Szabályos, téglalap alakú gyepszőnyeg, középen fényesre koptatott, szinte fehér járda. Ez az udvar. A gyalogút, itt, elkanyarodik a ház felé. A bejárati ajtó derékban ketté van vágva. Ha csak a délutáni napsütést akarják beengedni, akkor az ajtó felső részét tárják ki. Ha vendég lépné át a küszöböt, mint most ez a mese (te meg én), az ajtó alsó része is kinyílik: tessék, fáradj be! Ez a pitvar. Fent, a falon, mintha csak kerek, csipkés képek volnának, festett tányérok. Legalább harminckettő. Tőlünk jobbra is, balra is, ajtó. Az ajtó mögött, itt is, ott is, szoba. Az egyik Istié, a másik Pistié. Ha a nyitott ajtókon benézel, láthatod, a két szoba, mintha tükörképe volna egymásnak, teljesen egyforma. Szekrény, ágy, szék és egy asztal , rézsút, a sarokban. Az asztalon számítógép. Ha Isti ül a gépnél, s valamiért hátrafordul, biztos lehetsz benne, hogy Pisti is éppen ezt teszi a másik szobában. 

Azért senki ne gondolja, hogy ők, Isti és Pisti is,  tükörképei egymásnak. Első ránézésre persze igen, hiszen a fizimiskájuk egyforma. Aki Istit látja a kapuban, hiheti, hogy Pistit látja, egészen addig, míg az meg nem szólal. És fordítva. Merthogy Isti és Pisti, csak megszólalásig hasonlítanak egymásra. Az egyik picit palócosan, a másik szögediesen beszél. Miért? Talán, hogy valahogy azért mégis meg lehessen különböztetni a két fiút. 

A házban, a ház körül már nem volt semmi teendő, a netezést már unták, elhatározták, hogy elmennek világot látni, szerencsét próbálni. Egyszerre nem mehettek, mert nem hagyhatták magára Arachnidát, a pókot, aki a pitvar belső zugában szőtte, szövi ma is, csodálatos hálóját. Arachnida éjjel dolgozik, nappal szunyókál a csupasz falon. Amit éjszaka sző, pirkadatkor  odaadja a fiúknak. Isti és Pisti pedig egy kiürült cipősdobozba hajtogatják a finom kelmét. A dobozra persze gondosan ráírták: gyerekek elől elzárandó! Ha ebbe a hálóba beletekernek egy beteg lurkót, orra hegyétől a nagylábujjáig, mintha langyos-vizes priznicbe pólyálnák, másnapra úgy elmúlik a láz, mintha soha nem is lett volna. Vannak gyerekek, akik nem bírják a priznicelést, ahogy a hűtőfürdőt sem… Akkor el kell szaladni Gilice anyóhoz, kölcsönkérni a kis ezüst bábaollót. Ehhez szerencse is kell, mert Gilice igyekszik minden virág születésénél ott bábáskodni, segíteni, hogy könnyebben bomoljon bimbó, rügyecske. Nincs is annál szebb, mint amikor felsír egy almavirág, egy tulipán; nincs édesebb zene a fülemnek, mondogatja Gilice anyó. Ő tudja. Képzelheted mi van ott, mikor virágba borul az egész kert, vagy rázendít az orgonabokor. Olló a zsebében, ha otthon van anyó, főleg ősztől-tavaszig, ami ugye tél, vagyis a nátha-szezon, akkor persze segít. Keskeny csíkokra vágja a pókhálót, azzal aztán elég bebugyolálni csuklót, bokát. Jöhet az éjszakai nyugodalom, csicskes-csücskös csipkés-álom, s rá a reggeli ébredés. Csillog a gyerek szeme, de ez már, mint tudjuk, nem a láztól van. S most már azt is tudjuk, hogy Arachnida, a pók, milyen nélkülözhetetlen. Csakhogy Isti és Pisti háza ugye: tiszta udvar, rendes ház, kívül-belül, mint a patyolat. Se egy poratka, se egy muslica, a legyekről nem is beszélve! A csodálatos hálót szövő pókot a két fiú etette. Főleg parizerből gyúrt kis galacsinnal, de Aracnida nem vetette meg a hajszálvékonyra szeldelt, kockára vágott gépsonkát sem. Utóbbi kicsit macerás volt, Pisti időnként morgott is ezért, de azért ő is becsülettel etette a pókot, ha ő volt a soron. Szóval, mert Isti és Pisti nem mehettek el egyszerre otthonról, s sorsot húzni nem volt kedvük, rábízták az iskolai osztály-naplóra. A névsorban Isti állt Pisti előtt, így most megfordították a dolgot. Pisti vette vállára a tarisznyát, s indult neki a világnak. 

Ment, ment, mendegélt. Már kiürült a tarisznyája, elkopott a csizmája. Fáradt volt és szomjas. Akkor meglátott egy zöld, hosszúnyakú üveget az árokparton. Lehajolt érte, felvette. Az üveg aljában két csepp víz kotyogott. Csalódottan elhajította, ez arra sem elég, hogy a nyelvét megnedvesítse. Mégis tovább ment. Félnapi járásnyira attól, ahol az üveget elhajította, talált egy tál ropogós, fekete cseresznyét. Megörült, ez a kedvenc gyümölcse. Ám, amikor szemelgetni akarta, látta, hogy az egyik szem ütődött, a másik kukaclyuggatta, a harmadik csámpás, a negyedik sápadt… el is ment a kedve az evéstől, az egész világot járástól. Haza is ment. Szomjasan, éhesen, csalódottan. Másnap Isti indult útnak. Úgy járt, ahogy a fivére. Elfáradt, megszomjazott, s rá is talált az útszéli zöld üvegre. Felvette, meglötyögtette, s boldogan a szájához emelte: egy csepp, két csepp… három? Döbbenten vette észre, hogy ő iszik ugyan, szájába csöppen a víz, de a palackból nem fogy. Miután sikerült teljesen eloltani a szomját, a hosszúnyakú flaskát berakta szépen a tarisznyájába. A tál cseresznye is ott volt, ahol a bátyja mondta. Csakhogy ő másképp látta. Elkezdte szemelgetni, hogy: ez szép, még ez is, ez se olyan csúnya, még ez is elmegy… és láss csodát, Isti evett egy tál szép, finom cseresznyét. A tálat pedig berakta a tarisznyájába. 

A két fiú azóta felváltva járja a világot. Isti jókedvűen, derűs képpel jön-megy. Pisti, tarisznyája üres, máig keresi a szerencséjét. Az egyik elmegy, a másik otthon marad, Arachnidát etetni. Ha kíváncsi vagy, hogy éppen melyik fiú van otthon, menj el a házukhoz. Végy egy aranyperemes teáscsészét, aranyszélű száját szorítsd a falhoz, hajolj közelebb, tapaszd oda a füled. Kalitkalakó pintyük, kanárijuk s más albérlőjük sincs, Arachnida, a csodahálót szövő pók, nappal alszik, tehát, ha fütyörészést hallasz odabentről, biztos lehetsz benne, hogy Isti őrzi a házat. 

A NAGY HAVAZÁS

Van, akiből soha életében nem lesz mesehős. Van, akiből igen. Bálint az utóbbiak közé tartozik. Eddig türelmesen várt a sorára. Nem kopogott, nem topogott, nem lármázott, nem dübörgött, nem verte az ajtót, nem ráncigálta a kilincset, s most mégis, látod, éppen ebben a pillanatban lépi át a küszöböt, azaz most mássza meg az Üveghegyet, s hopp, már bent is van a mesében. Ácsi! még egy kis adminisztráció! Írja be a felhasználói nevét, írja be a jelszót, erősítse meg a jelszót, írja be a következő betűsort: XcvREnm! A csillagozott mezőket kötelező kitölteni! Ennyi. És Balikó belép! Épp jókor, épp időben. Enter király legkisebb lánya, Pitypang, van annak egy hete is, búskomorságba esett. Nénjei, Hajnalka és Estike, élik a világukat. Estike, alig lemegy a nap, belebújik ezüst-zöld-bársony ingecskéjébe, s különös, néha mókás, néha félelmetes árnyakba karolva, eltűnik a szemek elől. Nem győzi cipellővel az apja. Hajnalka meg pirkadatig, első kakasszóig, sírva-mosolyogva olvassa kedvenc lányregényeit az ágyában, zseblámpával a paplan alatt, reggel aztán alig lehet lelket verni bele. Apja dorgálja is eleget, hogy el fogja rontani a szemét. 

Pitypang más, mint a testvérei. Törékeny; óvják a széltől is, ő a legkisebb. Érzékenyebb, sérülékenyebb, sértődékenyebb, mint a többi. Azért hamar meg is békül. Általában. De most? Mi baja? Bántotta valaki? Rosszat álmodott? Reggelenként nem öltözik fel királykisasszonyi ruhába, nem húzza fel aranypántos bársonytopánkáját; papucsban, pongyolában marad egész nap. Még ezüst-csipkés pici koronáját sem teszi a fejére, hiába hozza be neki az udvari öltöztető. Napestig ül, toronyszobája ablakában, és csak néz maga elé, kedveszegetten. Mit szeretne? Mi bántja? Egy hangyányi mosoly nem sok, annyi sincs az arcán. Enter király ki is hirdette, hogy annak adja fele királyságát és leánya kezét, aki megtalálja, visszahozza Pitypang kedvét. Bálint volt az első jelentkező, nem is vártak tőle sokat. Vagyis azt várták, majdcsak jön a következő, aki túltesz ezen a furcsa királyfin. Hogy nézett ki Bálint? Valljuk meg, kitérdelt nadrágjában, viseltes vászoningében inkább szegénylegénynek, vagy Ludas Matyinak tűnt, mint hős vitéznek.

• Balikó vagyok – mondta Bálint, mert ugye ezzel a névvel lépett be a mesébe.
• Nem baj – mondta Enter király, s mivel nem tolongtak a megmentők a palota ajtajában, 

megölelte, s egy istenveleddel útnak indította a vándorlegény formájú fiút. – Eredj fiam, járj szerencsével!

Balikó, vállán tarisznyája, útnak is indult. Még nem tudta, hogy hová megy, csak abban volt biztos, hogy visszatér, s meggyógyítja Pitypangot, bármi legyen is az ára. Ment, ment, három nap, három éjjel, szakadatlan, megállás nélkül. Akkor elfáradt, leült, s tarisznyáját, mintha párna volna, a feje alá rakva, el is aludt. Arra ébredt, hogy egy róka áll fölötte. 

• Ha a tarisznyámra pályázol – nyitotta ki fél szemét Balikó -, akkor csalódni fogsz, üres a 

tarisznyám, se kenyerem, se kalácsom, de még hamuban sült pogácsával sem tudok szolgálni.

• Nem vagyok éhes – mondta a róka. – Segíteni akarok.
• Miért?
• Csak! 

És semmi jótett helyében jót várj, a róka valóban (csak úgy) útba is igazította Balikót. Elmondta, merre folytassa az útját, kivel álljon szóba, kivel ne. Búcsúzóul adott egy szálat, valódi rókabajusz, a bajuszából. Jó lehet valamire. Mikor Balikó már mindent tudott, mellényzsebében a rókabajusz, illedelmesen megköszönte a segítséget, s neki is vágott. Így, hogy már tudta, hová megy, vidámabban lépdelt.  

A gólyalábon álló napraforgó mögött (ahogy a róka mondta), egy réten találta magát. A távolban, a horizonton, abban a tempóban, ahogy ő haladt, mintha valami sötét erdő közeledett volna felé: nőtt, nőtt, egyre nőtt. Szemből sütött a nap, így csak amikor egészen odaért, akkor látta, hogy nem átláthatatlan erdő, hanem ez az a végenincs kerítés, amiről a róka beszélt. Graffiti? nem, csóválta fejét Balikó. A színes rajzokkal teli kerítés, mintha egy élére állított keménytáblás mesekönyv volna. Kiskorában látott ilyet utoljára. Ez a föld peremén harmonikázó, képes leporelló úgy húzódott most előtte, mint egy égig érő, telefirkált kőfal. Kőkerítés. Ezen kéne átjutni valahogy. Mivel a megmászása lehetetlennek tűnt, most bánta csak igazán, hogy félbehagyta a sziklamászó tanfolyamot, elindult a fal vonalát követve:  cikk-cakk… cikk-cakk… Az egyik éles, vászonszélű  kanyarban aztán megtorpant. Óriási, fekete pofájú, gőzt pöfögő, füstöt okádó szörnyet pillantott meg. Balikó keze ökölbe szorult, homlokát ráncolta; készült a találós-kérdésekre, amiket a róka szerint, a furfangos szörny, majd feltesz neki, annak fejében, hogy bejusson a fal mögé. A komorképű gőzmozdony felderült, ahogy Balikót meglátta:

   - Pattanj a hátamra, kedves gazdám – pöfögte, sziszegte boldogan. – Rád vártam!

Balikó felpattant a gőzösre. Láthatatlan síneken haladtak, szorosan a kőfal mentén. Két cikk, három cakk, s már meg is találták, amit kerestek: egy alagút, téglákkal kirakott, boltíves bejáratát. Hosszú, félelmetes alagút volt, de ők nem féltek. Robogva, zakatolva, pöfögve értek  át a túloldalra . Sütött a nap, rézsút zuhogott a fény, az igazat megvallva, az utolsó métereket már derengő napsütésben tették meg. Az öreg, a kapu felőli körtefa, éppen ott állt, ahol a róka mondta. Balikó nem tétovázott, lerúgta a tornacipőjét, s gondolkodás nélkül mászni kezdett. Az első ág-elágazásnál két szarvasbogár állta az útját. Embernyi bogarak voltak! Páncélos, dárdás vitézek. Balikó akkor előkapta a rókától kapott acélpengésű szál bajuszt, s mint valami messze-világló, villámló fénykarddal, a szarvasbogarak felé suhintott. Ágak roppantak törtek, száraz levelek sodródtak, varas kéregdarabok perdültek alá…  A bogarak döbbenten néztek, majd félelmetes agancsaikat leszegve hátrálni, halványulni kezdtek, s egyszerűen úgy eltűntek, mintha ott se lettek volna. Köddé váltak. Balikó meg, odafent, az utolsó őszi falevél mögül, letépte, zsebre vágta a legkisebb, féloldalas, nyakasincs körtét. 

   - Biztos, hogy ezért a göthös vackorért jöttél? – kérdezte a gőzös. Bálint bólintott.   

A tornacipőjét elhagyta, elszakadt az inge, szénporos lett a keze, kormos a képe, füstös a haja, Balikóra nem is lehetett ráismerni, mikor visszatért a palotába. Csak Pitypang szeme csillant fel:

• Hát megjöttél?

Balikó nem szólt, nem szeretett fölöslegesen beszélni. Elővette zsebéből azt,  amit hozott, s odanyújtotta a királylánynak. Pitypang ujjacskái közé fogta a körtét; mintha egy drágakő ragyogott volna, aranyos foglalatban; majd lassan, óvatosan szétnyitotta a tenyerét. A pici  körte akkor, mint valami csámpás, ujjbegynél alig nagyobb madártojás, megrepedt. Tizenkét, s kis szünet után még egy, károgó, sárgacsőrű, fekete varjú röppent ki Pitypang tenyeréből, huss, ki a nyitott ablakon. Úgy kavarogtak, táncoltak, lebegtek a palota tornyai fölött, mint tűz fölött a pernyék. Pitypang a szeme elé kapta a kezét. Mikor az ujjai között mégis kilesett, elmosolyodott. Kint hatalmas pelyhekben hullott a hó. Pitypang, úgy ahogy volt, papucsban, pongyolában, táncra perdült. Tárt karokkal keringett, lebegett a szobában, mintha ő maga is hópihe volna. 

Enter király, jó király, állta a szavát. Karácsonykor tartották az esküvőt. Hótaposó csizma a lábukon, hat ló húzta szánon mentek a templomba. Kesztyűjük nem volt, ezért mindenki egy-egy kézmelengető sült-krumplit kapott a zsebébe. Hajnalka és Estike, a két koszorúslány, kicsit irigykedve, mégis büszkén vitték Pitypang jégvirággal hímzett, zúzmarával szegett menyasszonyi fátylát. Balikó olyan boldog volt, mint addig még soha!   

VALENTIN MEGMONDTA

Madárijesztő korában, akárcsak a mesebéli Balikót, őt is Bálintnak hívták. Mióta szobainas féle Dománék szerénynek mondható házában, Valentin a neve. Kapott egy ezüstszínű, kovácsoltvas karácsonyfatalpat, hogy megvethesse a lábát a szőnyegpadlón. A szekrény, az asztal és az ágy határolta háromszög közepén állt, háttal az ablaknak. A délutáni napsütés megveregette a vállát, megsimogatta kopasz tarkóját, s néha még barackot is nyomott a feje búbjára. Nem kapott új ruhát, csak kimosták a régit. Barna kalapjában egyszer egy csaláncsúcs, kis csak-csak madár költött. Szája fülig ért, mikor erre gondolt. Kabátja ujját könyékig feltűrték; szőlőkaróból faragott, kiszolgált madárijesztő karjain zoknik, zsebkendők, törölközők száradtak. 

Domán szobájában nem fújt a szél, nem esett az eső, de rigók, cinkék, verebek sem látogatták őt. Valamit valamiért, Valentin, mondogatta magának a szobainassá lett madárijesztő, mert más nem nagyon szólt hozzá, csak néha a bajuszos denevér, Myotis Mystacinus, aki a zsalugáter takarásában szunyókált, függeszkedett fejjel lefelé, hajnaltól napnyugtáig. A denevér napnyugta után félórával felkelt, kidörzsölte az álmot a szeméből, megpödörte a bajuszát, s elrepült. Röpte egyenletesnek hat, nem túl gyors és nem is nagyon szaggatott, inkább egy nagy pillangóra emlékeztet. Ezt látta volna Valentin, ha ki tudott volna nézni az ablakon. Myotis elhúzott az orgonabokrok mellett, majd a körtefa, s a három fenyők közt szlalomozva, elég alacsonyan, szúnyogokra, tegzesekre vadászott. Közben, testéhez képest nagy, keskeny füle mindig nyitva volt. Tudta mi történt a patakon túl. Mesélhetett volna többet is.

Valentin szívesen társalgott volna a denevérrel, ahogy Dománnal is. De Domán is, aki az ő gazdája, szűkszavú fickó volt. Naphosszat hevert az ágyán. Olvasott, maga elé meredt, vagy nagy barna szemét becsukva álmodott. Hogy Domán álmodik, azt Valentin onnan tudta, hogy a fiú, mintha csak beszéd közben gesztikulálna; mosolyogva, grimaszolva, mozdította kezét, lábát. Valentin megpróbálta leolvasni, kitalálni, hol jár, mit csinál álmában Domán. Hol járt, hol nem, Domán álmában, egy szerda reggel olyan képet vágott, mint addig még soha. Kihúzta, belehajolt, derékig eltűnt a komód fiókjában. Hosszas kotorászás után előkerült egy faragott fejű, szöges végű turistabot, egy vállra vethető vászontáska (szütyő, csíkos tarisznya), kockás harisnya, térdnadrág, ing, mellény. Leemelte Valentin kalapját, s a saját kobakjára igazgatta. Kicsit bő, bólintott Domán, de megteszi! A denevér épp akkor jött meg az éjszakai portyázásból. Harmincnyolc fogát villogtatva vigyorgott; hálás volt a fiúnak, hogy itt lakhat, s még fizetnie sem kell érte. Látta, hogy Domán útra kész, hát kitépett három szálat a bajuszából, s odaadta; ha bajba kerülnél, ezek majd segítenek!

Nem lesz ennek jó vége, csóválta fejét Valentin, a szobainas, de Domán, magára öltve dédapja különös vándor-gúnyáját, fején a madárijesztő-kalap, hátrahagyva csapot-papot, Mystacinust, Valentint, kifordult az ajtón, ki a zöldre festett kertkapun. A templomtorony már csak akkorka volt mögötte, mint egy fogpiszkáló, mikor meglátta az útját keresztező, locska-fecske patakot. Jól látod! Ha nekifut és ugrik, hopp, egyetlen szökkenéssel átugorhatta volna, de leült, s lustán megvakargatta a fejét. Kipróbálom, gondolta, hogy mit tud a denevérbajusz,  s kalapja mellől előhúzta az első szálat. A bajusz kiperdült az ujjai közül, tűhegyével beleállt a földbe, s láss csodát, szempillantás alatt kis ezüsthíd ívelt át a túlpartra. Domán nem is habozott, szépen átsétált, s ment, ment tovább. 

Egyszer csak valami útját állta. A vadalmafa, mintha csak az égből pottyant volna, váratlanul, kéretlenül toppant elé. Árnyékkal, almával kínálta a fiút. A tarisznyámban van még hazai, a kalapom elég árnyékot ad, gondolta Domán, de szívesen megjelölném ezt a fát, hogy itt jártam; itt, ahol a madár se jár!. Azzal előhúzta a második szál denevérbajuszt. A kis ezüsttőr, ami a bajuszból lett, sitty-sutty, szépen bele is véste a fa kérgébe, hogy: DOMÁN. 

Ment, ment tovább, az orra után. Délutánra egy sűrű, sötét erdőbe ért. Az erdő fái, mintha óriásira nőtt virágok lettek volna. Domán ezt nem látta, csak sejtette, tudta valahonnét. Álmában látta már? A virágszárak olyan vastagok, olyan kérgesek voltak, mintha igazi fák lettek volna. A fák között egy kis tisztás… A nap még bekukucskált a lombok fölött, Domán jól látta, hogy két alak robog felé. Egy kisebb és egy nagyobb. A kisebb, mintha üldözné a nagyobbat. Így volt! Egy kis fehéregér kergetett egy sünt. A sün nem is futott, gurulva, fütyülve, süvítve száguldott, mint egy fűben görgő zöldhéjas gesztenye, s most hirtelen eltűnt egy galagonyabokornyi fűcsomó mögött. Az egér, mikor meglátta Dománt, csikorogva lefékezett. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Aztán az egér olyan képet vágott, mintha az egész csak véletlen volna: bocsika! majd két lábra szökkent, csettintett, s felpattanva surrogó cirokseprűjére, körözve felemelkedett. Ahogy távolodott, nemhogy kisebbedett volna, egyre nőtt, palástyásodott. Merthogy, mondanom se kell, Bűbájos Palástya volt az, aki most egérből, hipp-hopp, visszaváltozott Palástyává. De vajon kit kergetett ilyen bőszen? A bokornyi fűcsomó mögül most kibújt egy pisze orr. Azután két fül s pár másodperc múltán előbukkant az egész fej. Egy sün feje. Kerek kis arc. Mandulaszemek, almaorca! Ez bizony sün, de mégsem az, gondolta Domán. De mielőtt túl sokat kellett volna töprengnie, a sün megszólalt, s elmesélte mi történt. A sün, egy pórul járt vízitündér volt, aki átutazóban járt csak erre. Tájékozatlan, betévedt Palástya fenségterületére, s a bűbájos sünné változtatta őt.

• Na jó – értetlenkedett Domán -, de ha téged Sünné változtatott, ő miért nem farkas, vagy 

medve alakjában eredt utánad?

Kiderült, hogy a tündér retteg az egerektől, s Palástya jó játéknak gondolta, hogy így űzi ki a birodalmából a betolakodót. Egy sün menekül, egy pindurka egér elől. Jó móka! Úgy látszik, Palástya eddig még csupa lassan kocogó sünnel találkozott, álmában sem gondolta, hogy egy sün ekkora száguldásra képes. Meg hát arra sem számított, hogy a tisztás közepén Dománba ütköznek. Most, hogy így minden tisztázódott, lehetne a következő mondat az, hogy: ki erre, ki arra, folytatják az útjukat, de nem így történt. A kis sün tétován toporgott, azután megkérdezte a fiútól, hogy nem mehetnének-e együtt. Domán vállat vont. Berakta a sünt a tarisznyájába, s már épp elindult volna, mikor remek ötlete támadt. Ki kellene bélelni a tarisznyát. Akkor az ő oldalát sem böknék a sün-tüskék, s talán a tündér is kényelmesebben utazna. Előhúzta kalapja mellől az utolsó szál denevérbajuszt. A bajuszból lett, ezüst villanású mérgezett hegyű nyílvessző már röppent is a levegőbe. Mint amikor a céllövöldében eltalálsz egy hurkapálcika virágszárat, úgy találta el ez a nyílvessző a legszebb , legillatosabb violafa legfelső ágát. Puha fehér szirmok hullottak fentről, a fiúnak már csak össze kellett szednie. Közben úgy beesteledett, hogy aznap már nem indultak útnak. Másnap reggel Domán egy levélkét talált a galagonyabokornyi fűcsomóra tűzve: „ne haragudj, kedves megmentőm, eddig tartott a bűbáj, visszaváltoztam tündérré. Elvinnélek téged is, de csak annyi erőm maradt, hogy odagondoljam magam a következő tó partjára.  Köszönöm, amit értem tettél!”

Domán leült a tisztás közepén. Lehet, hogy valamit rosszul csináltam, törte a fejét. Megtapogatta a kalapját, ott, ahová induláskor a három szál denevérbajuszt tűzte. Milyen jó is volna, ha… Térdét átkulcsolva ült sokáig. Meddig? Napokig? Hetekig? Haja már a vállát verte, szakálla a földig ért, pedig mikor útnak indult, még csak nem is pelyhedzett az álla. Körülötte a tölgyfaderekú virágok úgy megnőttek, olyan sűrű rengeteg vette körül a tisztást, hogy emberfia azon át nem jutott volna. Ült, ül Domán a tisztás közepén, mintha egy hordó fenekén ülne, vaspántos dongákkal körülvéve.

Otthon meg? Mystacinus tegnapelőtt elköltözött; röpte egyenletesnek hatott, nem túl gyors és nem is nagyon szaggatott, inkább egy nagy pillangóra emlékeztetett. Láttad? Ó, ha rózsabogár lehetnék, dúdolta. Hangja távolodó óraketyegés. A denevér tehát elment, de Valentin ma is tárt karokkal vár, pedig ő előre megmondta…  Ha barna kalapjára gondol, amiben egyszer egy csaláncsúcs, kis csak-csak madár költött, fülig ér a szája. Évente egyszer, egy bizonyos szerdai napon, képeslapot ír Dománnak, a kalapot persze nem is említi. Mikor a címzéshez ér, tanácstalanul körbenéz. Mit gondolsz? Talán mégis segíthetnénk neki… A patakon átívelő hidacskát, ugye, tudjuk. Az almafa sebei begyógyultak, kérgét benőtte a moha; szíve-van jóságos almafa, biztos megmutatja, hogy merre menjünk. Már csak azt kell kitalálnunk, hogy a tisztásra, ahol a köddé vált fiú ül, te meg én,  hogy jutunk be.

A RÓZSABOGÁR

Cinadónia, a háromágú tölgyfa negyedik tündére, aki a régi családi tölgyfa titokzatos (kívül mohos kéreg, belül napsütötte tágasság) odvában lakik, mappáit rendezgette éppen. A fontos feljegyzések között aláhúzta, hogy: minden krókusz virág, de nem minden virág krókusz!  Épp azon gondolkozott, hogy tegyen-e még két felkiáltójelet az egy után, mikor a segélykérő szavakat meghallotta. Magára kapta sárga féketőjét, hóna alá csapta lepke-könnyű laptopját (remélve, hogy a gyerekeknél működik az internet), s elindult, hogy kiderítse, mi a baj.

Baj? Elsőnek Pamut vette észre. Reggel, mikor kinyitotta az ablakot, s nagyot szippantott a levegőből, valami hiányérzete támadt. Pisze orrát a magasba emelve, szimatolt, s mindjárt rá is jött; a rózsa illata hiányzik.

• Igaz. – bólintott Bíró Laci.
• Tényleg. – csapta össze tenyerét Bori. – Hogy neked milyen jó orrod van, Pamut?! 

Nem tanakodtak sokat. Egy arra járó fecskével üzentek a tündérnek, hogy ha teheti, jöjjön, s hozza magával minden tudományát, s ha lehet, még annál is többet, mert nagy a baj! A rózsa, egészen eddig, még soha nem nyílott úgy, hogy el ne bódította volna édes teaillatával a házat, a kertet, az utcát, a tópartot, a Gólyahíres domboldaltól a kapu felőli körtefáig, az egész világot. A bajt tetézi, hogy ebből a rózsából készíti, készítené Gilice anyó, híres rózsaolaját. Hosszúcsőrű kékeszöld kannácskába tölti, s ezzel öntözgeti, locsolgatja, ápolja  (szükség szerint) az  Idő meg-megcsikorduló, szíre-szóra rozsdásodó kerekét, az öreg malom mögött. Az edénykében maradt pár csepp olajhoz gyöngyharmatot kever: gördülnek, gurulnak, koccannak, tűhegynyi üveggolyók táncolnak rózsaillatú gőzben…  Kétnapi kevergetés lassú tűzön, s már kész is a manófürdetőolaj. Nem is látni a környéken mosdatlan fülű, maszatos képű, mocskos térdű manót. Viszik Gilicétől a manómamák a rózsaillatú bűvös folyadékot. Gilice takarékos, ami olajcsepp még marad, azt sűríti, lapogatja, cakkozza; rózsaszirom formájú szappankákat készít belőle. Ezekkel a barátait szokta volt megajándékozni. De mi lesz most? Csak Gilice meg ne tudja!

Cinadónia ráncolta a homlokát. Nem csak az orrát, de szinte az egész fejét beledugta egy fodros szirmú, fehér rózsa kelyhébe. Szippantott. Tüsszentett. Aztán csüggedten megrázta a fejét; tényleg semmi! Álla a tenyerében, könyöke a térdén, ült a tündér; gondolkodott. Feltette a szemüvegét, kinyitotta laptopját, s míg azon létrejött a kapcsolat, kifaggatta Pamutot, Borit és Bíró Lacit, hogy mit tudnak még. De nem lett okosabb. A gyerekek csak azt tudták, amit eddig elmondtak. Volt, nincs! Tegnap még igen, ma reggel meg nem! Cinadónia percekig bogarászott a keresőben, aztán kilesett a masina nyitott fedele mögül.

• Nincs mese -  mondta – ki kell deríteni, hogy mi történt. 
• Süti a nap, vizet kap – tárta szét karját Bori. – Mi lehet a baja?
• Talán, valami titkos féreg foga… - jópofáskodott Bíró Laci, s a hatás kedvéért még az 

állkapcsát is csattogtatva hozzátette: –  rágja, rágja! 

Pamut összerezzent:

• Ezzel ne viccelj, kérlek!

Bíró Laci nem viccelt tovább, de mert tetőtől-talpig végigvizsgálták már, mind a négyen, 

a kis rózsafát, csak arra kellett gondolniuk, hogy Birkucinak, azaz Bíró Lacinak, igaza van. Valami titkos, titokzatos betegség támadta meg. Orvul, láthatatlanul, az éj leple alatt. Mivel semmi nyomra nem akadtak, Cinadónia kiadta a parancsot. Őrt kell állniuk, felváltva a kertben, a rózsatő mellett. Bori a délutánt vállalta. Pamutot éjszakára osztották be, akkor úgyis a fülére, az orrára van utalva az ember. Birkucira a másnap délelőtt jutott. 

Bori, pedig nagyon figyelt, nem látott, nem hallott semmi említésre méltót. Észre vette  ugyan, hogy a szulákok meg a földön futó repkény hadat üzenve egymásnak, összecsaptak a délutáni szürkületben, a folyófű trombitaszóra támadt, de a rózsatő biztonságos távolságban, távol a csatazajtól,  kimaradt az újabb területfoglalásból. Éjszaka Pamut, a tőle megszokott éberséggel strázsált a holdsütésben, az orgonabokor és a fenyőfák közti tisztáson. Hallott egy álmában forgolódó (mi más lett volna?) kis feketerigót, a fenyőfák felől. Elmasírozott a bokája mellett egy süncsalád. Sünmama röfögve, pöfögve, szuszogva kocogott; vezette, hívogatta a kicsiket. Nagyívben kikerülték a tüskés rózsabokrot. Egyébként egy lélek sem járt a kertben. Bíró Laci kedvetlenül vette át a posztot. Ha orv-támadóról van szó, ő hiába strapálja magát, délelőtt, fényes nappal biztos nem jön. Birkuci leült az orgonabokor  árnyékába. Álmosító zümmögés, duruzsolás támadt a kertben. Pamut (nyuszifülivel) bizonyára előbb észre vette volna, de Birkuci is felkapta a fejét, mikor elért az agyáig valami távoli, a többitől eltérő zizgő, surrogó hangocska. Mi ez? A különös zümmögés határozottan, egyre inkább kivált a zsongásból; egy zömök testű bogár közeledett a rózsafa felé. Felül csillogó fémeszöld, alul rézvörös. A bogár kemény szárnyfedői zárva voltak, kétoldalt, keskeny résen kinyújtott két hártyás szárnyával repült. Aha, gondolta Bíró Laci. Ez úgy csinál, mintha nem is ő repülne. 

   - Megvagy! Ne tagadd! – kiáltott a bogárra Bíró Laci. A bogár meghökkent. Pillanatra egyhelyben berregett a levegőben, azután mégis leszállt az egyik rózsára. Meg kell hagyni, nagyon szép volt! Mint egy aranyfényű, törékeny, kisujjnyi eozin nipp, Gilice anyó vitrinjében. Birkuci elbűvölten bámulta. Nézte, azután, mint aki álmából ébred, megrázta a fejét:

• Szóval, te voltál?

Akkorra már összesereglettek mind. Bori tátott szájjal figyelt. Pamut is csupa fül volt. Cinadónia, a sárgaféketős, negyedik tündér így szólt:

• Aranyos rózsabogár !
• Na ne, amíg ő az elsőszámú gyanúsított, ne aranyosozd! – szólt közbe Bíró Laci.
• Ez a neve – mosolygott a tündér. – Majdnem skarabeus… vagyis a galacsinhajtók 

atyafiságához tartozik.

• Na bumm! – dünnyögött Birkuci.

A bogár közben, nem törődve Cinadóniával meg a gyerekekkel, jókorát harapott a rózsa porcelánfehér, fodros szirmából. 

   -   S te még véded? – fortyogott tovább Bíró Laci.

   -  Polyphaga, azaz mindenevő – próbálkozott Cinadónia, de a továbbiak bent rekedtek a torkában, mert a bogár megint harapásra nyitotta a száját. 

   - Nézzétek! – visított Bori, s elképedve nézte a bogár zsákmányát, egy fekete, mákszemnyi pöttyöt. Levéltetű!

   - Hát persze, mindenevő – bólogatott Pamut

A rózsabogár, mintha csak most venné észre a nézőközönséget, összerezzent. Körülnézett, aztán, fedőszárnyai zárva, két oldalt,  keskeny nyíláson kidugva hártyás szárnyait, berregve felrepült. 

Itt tartott a történet, mikor a kertkapuban megjelent Gilice anyó. Mi lesz most? Bori átkarolta Pamut vállát. Bíró Laci tanácstalanul nézett Cinadóniára.

• Valami baj van? – lépett közelebb az anyó. Már majdnem kibökték, hogy miért lógatják 

az orrukat, mikor Gilice váratlanul, mintha csak egy bárányfelhőt akarna megkóstolni  az égen, felemelte a mutatóujját. Mind felnéztek. A bogár, akiről azt hitték, hogy rég messze szállt, tett egy kört az anyó feje fölött, s óvatosan landolt az ujjbegyén. Gilice biccentett:

• Megjöttél?
• Ez nem ér, ti ismeritek egymást? – dörmögött Bíró Laci.

Hát, hogyne ismerték volna. Kiderült, hogy Mystacinus, a fényes-zöld hátú bogár,  Gilice anyó szolgálatában áll, már két egész napja. Mindenre van magyarázat. A rózsafát őrzi. Ha letelik a három nap, megtörik a varázs. A rózsák visszakapják az illatukat, a bogár meg visszaváltozik… hogy mivé? Hát, az csak holnap derül ki. Ha kíváncsi vagy, gyere el, majd meglátod.

A FÜLÖNFÜGGŐ

Angélának két gyereke volt. Azaz két lánya, mert az Új-soron, ahol Angéla háza állt, a fiú volt gyerek, a lány, az csak lány. A két lány hét év különbséggel született. A három éves kis Róza, még zobonyban, azaz egybeszabott barhet-ruhácskában járt az óvodába. Kamilla, a nővére, kilenc éves múlt, már majdnem tíz, ráncos sok-szoknyát, kék köténykét, trincikét, pruszlikot vett magára reggelente. A szoknyát, a kötényt érted, a többit fordítom: a trincike azt jelenti, hogy blúz, a pruszlik azt, hogy mellény. Így hallottam az Új-soron. Főkötője, azaz féketője még nem volt. Már egyedül fésülködött, pedig nem volt egyszerű a derékig érő hajat naponta lebontani, kifésülni, copfba fonni, masnit kötni bele. 

Róza, a kicsi, talpraesett, cserfes kislány volt, néha akaratos. Ezekért a tulajdonságokért Kamilla se futott a szomszédba. Jól kijöttek egymással, de előfordult, hogy ezen-azon hajbakaptak, pedig Kamilla csitítgatta magát, ahogy anyjától szokta hallani, hogy: hagyd rá, te vagy a nagyobb, te vagy az okosabb! Volt, hogy nem, azaz mégsem sikerült, s ő is vadul ellenkezett, kötözködött, kapálózott, mint egy durcás óvodás. Ez történhetett a minap is. A kalárison vesztek össze. A kis Róza addig-addig akarta, húzkodta nénje kezéből a kékgyöngyös kalárist, hogy az elszakadt, szétgurult a konyhában. Kamilla utolsó képe az volt kishúgáról, hogy a kezére csap és rákiabál: ha nem lesz meg az utolsó szemig, és nem éri körbe a nyakamat, én nem is tudom, mit csinálok veled!

Sírva, villámló szemekkel szedegette a szétgurult csámpás gyöngyöket. Nemhogy felfűzni, még összesöpörgetni se volt ideje, így nem is tudta, megvan-e mind, hiányzik-e, s ha igen, mennyi a sorból. Tavaly Gilice kalárisa is elszakadt. Ő bezzeg nem csinált belőle ügyet. Várt, várt, aztán Tökmag, az ősz veréblábú kisinasa, a nagytakarításkor megtalálta. Vagyis Pamut, puha kis ujjaival, mint Hamupipőke hamuból a lencsét, kibogarászta az őszi lim-lomok közül a  háromszázhatvanötödik gyöngyszemet. Könnyű Gilicének, neki sok barátja van. Neki, Kamillának, csak ez az egy húga… Este, mikor Angéla hazajött, a kis Róza már nem volt sehol. Ajtó mögött, ágy alatt, kemencesutban, függöny ráncaiba bújva… sehol? sehol! Mit volt mit tenni, Kamillamásnap útnak indult, hogy megkeresse a testvérét. Kertben, utcán, bokrok alatt, lapulevél árnyékában, lámpaoszlop mögött, de sehol semmi, sehol senki.

Palástya, a gonosz bűbájos éppen arra járt. Felajánlotta Kamillának, hogy segít, de nem ám a saját képében! Mezítlábas Baskó hangján szólt, Mezítlábas Baskó alakjában lépett a lány elé. Baskó, barátságos, szívélyes melák, aki ugye az álruhás Palástya volt, elmondta, hogy ő látott erre egy szepegő kis zobonyost, s ha Kamilla siet, még utol is érheti, csak menjen erre, meg erre. Kamilla ment, futott, ahogy a lába bírta, s még annál is sebesebben. Palástya akkor cirokseprűre pattant, s zúgva, süvítve Kamilla fölött röpködött, vijjogott, süvített, kerengett. A lány kénytelen volt felnézni, mi az, talán griffmadár, talán hét holló, esetleg tizenkét hattyú, s Róza ott ül valamelyik hátán; velük, köztük száll? Felnézett, de közben változatlan tempóban szaladt. Ég felé fordított arccal, Palástya ravasz légi-bemutatóját követve a szemével, nem látta, hogy egy szakadék felé rohan. Már csak három lépés volt hátra, mikor megbotlott, és elvágódott a földön. A feje, az arca már a szakadék fölött volt. Rémülten lenézett. Lent, a mélyben egy hatalmas folyó robogott, de olyan messze, olyan mélyen, hogy hallani nem, csak látni lehetett az örvénylő sötét habokat. Mikor kicsit összeszedte magát, megkereste a mákszemnél alig nagyobb kavicsot, amin orra bukott. Hiszed vagy sem, egy gyöngyszem volt. Kamilla zsebre tette, s már indulni akart, mikor Palástya, már saját képében, útját állta: hohó, itt az első próba ideje! Azzal előhúzott egy fekete kendőt a palástja alól, s bekötötte vele a lány szemét. Kamilla próbált lesni, de egy vékony fénycsíkocska nem sok, annyi sem szivárgott be a kendő alá. Palástya akkor a lány feje búbjára tette a mutatóujját, s úgy megpörgette a tengelye körül, hogy csak úgy pörgött a szoknyája. Szédült, megingott, majdnem belefordult a szakadékba; cipője orra előtt földdarabkák morzsolódtak, zuhantak a mélybe. Indulj el, kiáltotta Palástya. Kamilla pillanatig tétovázott. Lassan, óvatosan topogva körbefordult. Egyszer, azután még egyszer. A harmadik fordulat felénél megállt, hársvirág, gondolta, s már emelte is a lábát, lépett arra, amerről az illatot érezte. Akkor kibomlott tarkóján a kendő, és lepottyant a földre. Felnézett az égre. Palástya eltűnt. Körbenézett. A szakadék is, a mélységgel, a némán robogó nagy folyóval, szintén eltűnt. 

Estére haza kell érniük. A lány folytatta az útját. Találkozott egy különös virággal. Előbb azt hitte, megint a gonosz bűbájos űz tréfát vele, de mikor szóba elegyedett a virággal, megnyugodott. Egy holtsápadt, reszkető pipacs gubbasztott a rét közepén, ahová ért. Esküdött volna rá, hogy pipacs. Gyűrt-fehér szirmait simogatta, rendezgette a virág, pár perccel előtte feslett ki a bimbóból. Kamilla addig még soha nem hallott Bújdosó-mákról, ahogy ezt a fehérarcút üdvözölték a rét füvei. Üdvözölte hát ő is, hogy legyen máskor is szerencsénk, azzal tovább ment. Estére haza kell érniük. A bújdosómák utána szólt: 

• Tudom, hogy sietsz, de azt hiszem, van itt valami, ami a tiéd. 

Egy picike gyöngyszem volt. Kamilla megköszönte, zsebre tette, a másik mellé. A következő próbatétel a réten túl várta. Elfáradt, leült. Ám alig nyújtóztatta ki sajgó tagjait, mikor hirtelen kacsok, indák, liánok, lila virágú iszalagok nőttek ki a földből; kötelekké sodródtak, eleven szíjak körbefutották a csuklóját, a bokáját. Egyet sem tudott pislogni, már úgy le volt kötözve, hogy moccanni sem bírt. Palástya vihogását várta, arra számított. Fülelt. Akkor, nem is kintről, mintha valahonnan bentről, a mellkasából, a fejéből, a torkából? Az ő torkából, előjött egy dalocska: a hársfa mind virágzik, a csízmind énekel… Róza szokta énekelni, ha szomorú, ha vidám, ha énekelni, ha csendben maradni kell. Még, még, bíztatta a hangocskát Kamilla. S akkor, hirtelen elpattant egy szíj. Egy, kettő… aztán sorra mind. Nem tartott sokáig, míg le volt kötözve, de így is alaposan elzsibbadt minden porcikája. Felállt, körülnézett. Hátrafordult. Egy hatalmas virágzó hársfán ült egy pici madár. Csízmind, bólintott Kamilla. A madár visszabólintott, s közelebb röppent. Egy pár, azaz két szem, száruknál összenőtt cseresznyét, tartott a csőrében. A lány tenyerébe tette, aztán huss! Volt, nincs. Kamilla fülére akasztotta a fülönfüggőt. Attól kezdve folyton-folyvást hallotta Róza hangját. Ment, ment, hetedhét országon át. Egyszer aztán úgy elfáradt, hogy muszáj volt megpihennie. Leült, szomorúan leszedte a fülönfüggőt; éhes volt, szomjas volt, bekapta az egyik cseresznyét. Édes is volt, savanyú is, és picit keserű az a gyümölcs. A másik, a maradék cseresznye ott csücsült a tenyerén. A hang, a kishúga hangja meg egyre erősödött. Egyszer csak megpattant, szétnyílt a cseresznye, mint valami kagyló héja, megroppant, szétrepedt a mag, s ott pislogott Róza, Kamilla tenyerén. Róza elénekelte még kétszer a dalt, s mikor másodszor is kimondta, hogy csízmind, már akkora volt, mint annak előtte. Olyan hároméves forma, zobonyos kislány. Kamilla kézen fogta. Valami pici törte a tenyerét. Hát igen, az utolsó gyöngyszem. Angéla lányai még aznap este hazaértek. 

MEDVETÁNC Hintaszék, kertésznaci? Maci-dal, maci-dal:

jöhetnek ködök, fagyok, én a maciddal vagyok!

Orvosság gyűrt  füleknek maci-dalok születnek.

Szavaim nem bolondok, ma maci-mesét mondok.

Hintaszék, kertésznaci. Maci-dal, maci-dal:

jöhetnek ködök, fagyok én a maciddal vagyok!

Csizmarek, Mezítlábas Baskó kebelbéli cimborája, Etus néni szomszédságában lakott. Egy nap beütötte a könyökét. Hoppá, vendég áll a házhoz, gondolta. Ez sárkány lesz, legalább háromfejű, fogta sajgó karját, s mindjárt be is készített egy óriás-pizzát a sütőbe; majd begyújtja, ha eljön az ideje. Három nefelejcs-mintás tányért, három ibolyás csészét tett az asztalra. A teavizet is felrakta már, mikor kopogtak. Csizmarek felrántotta, szélesre tárta az ajtót.

• Taníts meg táncolni -  mondta köszönés helyett a medve.
• De hát én nem is tudok táncolni – hőkölt hátra Csizmarek.
• Bocs, láttam én már karón varjút – furakodott be Csizmarek hóna alatt 

a vendég, s hogy meglátta az asztalon a három terítéket, megkérdezte – várunk még valakit?. 

Csizmarek, hajszálnyi csalódottsággal a hangjában, hellyel kínálta. Meliton, így hívták a medvét, felkapaszkodva az egyik hokedlire, félretolta, kettejüknek elég kettő, a harmadik tányért. Mikor megették a pizzát, s elhörpölgették a gőzölgő teát, Csizmareknek is megeredt a nyelve. Kibökte, hogy ő bizony legalább egy háromfejű sárkányra számított.

• Ó, akkor nem a könyöködet ütötted volna be.
• Hanem?
• Ha sárkány áll a házhoz, azt onnan tudja meg az ember, hogy a küszöbön mosakszik a 

macska.

• De nekem nincs is macskám.
• No látod, ez a baj! 

Csizmarek elgondolkodott. Füvek, fák, virágok? Neki se kutyája, se macskája, de rokona, ismerőse, barátja rengeteg, sőt, tenger! S ha így van, miért ül ő most itthon, miért nem látogatja meg ő az ismerőseit? Felvette a kalapját, hétmérföldes csizmáját, s már épp indulni készült, mikor Meliton rászólt, hogy vele meg mi lesz? Csizmarek tetőtől-talpig végigmérte a medvét, s mint bűvész a cilinderből, hipp-hopp, előhúzta az előszobaszekrényből a tartalék hétmérföldest. Egyszerűen hihetetlen! Úgy illett ez a pót csizma Meliton bumfordi hátsó mancsára, mint Hamupipőke törékeny lábacskájára az üvegcipő. Na, így már el is indulhattak. Bár mindkettőjük hétmérföldese ugyanaz a márka volt,  a medvének futnia kellett, s még úgy is le-lemaradt Csizmarek mögött. Ez így nem lesz jó, gondolták mindketten. Csizmarek akkor adott Melitonnak száztizenkét lépés előnyt, s csak akkor indult el, mikor a medve az utca végére ért. Akkor lépett egyet, s már ő is ott volt, ahol az előző pillanatban a medve. Közben persze Meliton is haladt, a maga tempójában. No, így mentek egy darabig, Meliton mindig 112 lépéssel, azaz épp egy utcahossznyival Csizmarek előtt. Nem csoda hát,  ha ő vette észre a fűben sipákoló jószágot. Ki korán kel, aranyat lel, mondta, de érezte, hogy ez itt most kicsit sántít. Megállt. Csizmarek egy lépéssel utolérte. Ketten, közelről sem tudták nagyon eldönteni, hogy mit látnak. Macska volna? Sasfióka? Csőre van. A szárnyas lényecske, négy gyámoltalan lábán dülöngélt, lelehuppant a fűbe. Feje, ha az a két kerek kis fül ott nem volna, leginkább sasra hasonlítana. Két mellső lába is mint egy madáré, rajta éles karmok

• Szimurg – mondta a medve.
• Griff – állapította meg Csizmarek.
• Egyik kutya, másik eb! 

Nem, nem, ingatta a fejét Csizmarek, semmiféleképpen nem kutya. Ha innen nézem, macska., ha onnan, billentett busa fején, hááát, innen meg madár. Ha macska volna, hazavihetné sárkányjelzőnek a küszöbre, mondta Csizmarek, Mezítlábas Baskó kebelbéli cimborája, de így? Óvatosan alányúlt, felemelte, ne karmolj, hé! s visszarakta a fióka-kölyköt a fészekbe, ahonnét valószínűleg kipottyant. 

Ez majdnem olyan volt, mint mikor megtaláltam Dadit. Dadi, azaz dagidarázs, mielőtt újra elveszett, a polcomon lakott, mesélte Meliton. Zsemlényi, rizzsel kitömött különös figura volt. Rongyból készült, sárgacsíkos, sárgaszárnyas dundi dongó. Darázs? Két zsiráfdudor is volt a fején. Nem lehetett eldönteni, de leginkább darázsra emlékeztetett. S tudod, mi volt az oldalára varrt cédulán? Ne találgass! Az volt ráírva, hogy: PLÜSSBÉKA, szónokolt Meliton. Csizmarek a poént már nem hallotta (majd elmeséljük neki), mert közben a medve lelépte a 112 lépést, azaz utcahossznyira volt már a griffmadár fészkétől. 

Meddig mentek, meddig nem, rájuk esteledett. Mezítlábas Baskó az ajtóban állt, kezében messze-parázsló viharlámpa. Csakhogy ideértetek, kiabálta, hogy ne csak Meliton, Csizmarek is hallja az üdvözlésnek szánt szavakat. Betessékelte az érkezőket, majd becsukva maga mögött az ajtót, ő is beljebb lépett. Az asztalon három teríték. Mintha tudta volna, hogy jönnek.

• Mintha tudtad volna, hogy jövünk – mondta Csizmarek
• Tudtam – bólintott Baskó.
• Csak nem beütötted a könyököd? – érdeklődött a medve
• Nem.
• Hát akkor? nincs macskád… - tekergette fejét Meliton értetlenül. 

Megérzi azt az ember,  mondta Baskó. Meg hát, lassan három hete, hogy nem találkoztunk, ugye cimbora? nézett Csizmarekre, éppen ideje volt már, hogy meglátogass. Beszélgettek, kártyáztak, sakkoztak. Három napig maradtak. Akkor Meliton váratlanul megszólalt, hogy akármilyen kedves vendég, három napig untig elég! azzal szedelőzködtek s elindultak haza. 

A griffmadár már várta őket. Míg ők Mezítlábas Baskónál időztek, a fióka-kölök mindent elmesélt. Jótett helyében, jót várj, mondta a madár, mire Meliton szája legörbült. Merthogy ez az ő szövege lett volna. Csizmarek se várt hálát, hát szépen elköszöntek a griffcsaládtól, s hazamentek. 

Otthon aztán levetették a hétmérföldest, leveregették köpenyükről a port, ittak egy csésze mézes teát, mert… mondjam? ne? hiszen látod? érzed az illatát? közben előkerült az almáriumból a méz is, amit Csizmarek a sárkánynak tartogatott. Mindenütt jó, de legjobb otthon, törölte meg mézes száját a medve, s búcsúra nyújtotta a mancsát. Viszont látásra, kedves barátom, mondta akkor Csizmarek, Mezítlábas Baskó, s immár Meliton,  kebelbéli cimborája. 

Meliton, zsebre-dugott kézzel, elindult a gyalogúton: jöhetnek ködök, fagyok, én a maciddal vagyok, dúdolgatta. Csizmarek utána nézett. A medve, hétmérföldes csizmához szokott lábaival, mint hosszú tengeri út után egy matróz, előbb csak dülöngélt, majd, mintha madarat fogna, lepkét kergetne, mondjuk úgy, mintha táncolna, ide-oda lépett, tánclépésben szökdécselt. Kicsit mackósan, esetlenül, de határozottan táncolt.

A KRUMPLI

Igazi tél, fogcsikorgató hideg volt. Segített picit, enyhülést hozott a havazás, de sok munkát is adott. Mindenkire szükség volt, még olyan apró termetű medvére is, mint Meliton, hát őt is felvették rendkívüli hómunkásnak. Kicsi a bors, de erős! Lapátot, hókotrót, vesszőseprűt nyomtak a kezébe. Nem lehetett panasz rá, derekasan dolgozott. Nem állt egyhelyben, mégis pillanatok alatt belepte orrát, fülét, hátát a szakadó hó. Lassan úgy nézett ki, mint egy jegesmedve. Lapátolt, tologatta a havat, lapátolt, sepergette, sííí-súúú, tyííí-tyűűű,  a maradék latyakot a vesszőseprűvel. Kimelegedett, elfáradt. Gyalog indult haza. Az erdő felé, ahol lakott, még teremtett lélek sem járt, nem taposták ki előtte az utat. Térdig hóban, lábait szinte az orráig emelgetve haladt. Fújtatva, párafelhőcskéket röptetve, úsztatva a levegőben,  magányosan lépkedett a barlangja felé. Léptek, lábnyomok a friss hóban, nem vittek, nem vezettek se erre, se arra, se ide, se oda. Mégis… mi ez? Krumpli, csodálkozott rá, mikor megtalálta. Egy szem. Kicsit távolabb, úgy kétlépésnyire meglátott még egyet. Hogy kerülhettek ide? Nyomok nincsenek. Ha volnának, azt gondolhatnánk (itt, ahol egyébként a madár se jár), hogy valaki boltból jövet, siettében, kipottyantotta a kosarából. Meliton éhes volt, nem gondolkozott sokat. Bár egy forró mézesteának jobban örült volna, beleharapott a krumpliba. Hazáig el is rágicsálta. Otthon aztán (idegen ötlet alapján) úgy gondolta, hogy a másikat elviszi Gilice anyónak, süssön krumplis zserbót, tudja mivel megkínálni majd a karácsonyi vendégeket.

Zsebre vágta a krumplit, s elcammogott Gilice házához. Az anyó nem volt otthon. Bolboll néne cukrászdájában múlatta éppen az időt, barátnéivel. Édes, habos, föles, forró csokoládét ittak, mazsolás kuglófot ettek. Etus néni, Bori és Gilice. Bori almás muffint kért. Remek délután volt. Meliton várt egy darabig, aztán letette Gilice küszöbére a krumplit, s hazament. Az anyó felettébb csodálkozott: hogy került ez ide? Ő maga már jól lakott, a zserbónak már begyúrta a tésztát, gondolta, elviszi a krumplit Baskónak, főzzön belőle krumplifőzeléket, és ne sajnálja belőle a babérlevelet, úgy az igazi!

El is tipegett anyó Baskó házához. Baskó azonban nem volt otthon. Átugrott kebelbéli cimborájához, Csizmarekhez. Beszélgettek, sakkoztak. Bíró Laci kibicelt. Közben teázgattak, kekszet majszoltak. Jó volt! Gilice várt egy darabig, lerakta a krumplit a küszöbre, azután szépen eltipegett. Baskó késő este ért haza. Megbotlott, na miben? persze, hogy a krumpliban. Sehogyse értette, hogy került az oda. Gondolkodott egy darabig. Még van egy adag babérleveles krumplifőzeléke afrigóban, mindjárt meg is melegíti. Evett, letörölte szája fölül a tejfölszín bajuszt, hátradőlt a székén. Akkor eszébe jutott, hogy elviszi ő ezt a krumplit Kevének. Keve majd félbevágja, talpára állítja a krumplit. A domború felébe szúr egy hurkapálcikát. Egy papírkorongot csigavonalban bevág, rárakja a hurkapálcikára, s már csak a meleg platnira kell rárakni, s táncol, tekereg a papírkígyó. El is vitte a krumplit Kevének.

Keve nem volt otthon. Épp egy beteg kisfiú vígasztalásán fáradozott, távol a házától. Elég nehez eset volt. Minden trükköt be kellett vetni, de a végén a kisfiú mégis elmosolyodott. Baskó várt egy darabig, lerakta a krumplit a küszöbre, azután hazament. Keve rácsodálkozott a krumplira: hát ez meg hogy került ide? Szíve tele volt örömmel, a kisfiú most már biztosan meggyógyul… s Meliton, bár a mézet kétségtelenül jobban szereti, biztos szívesen venné, enné ezt a gyönyörű krumplit. 

Zsebre is vágta, vitte is Keve a krumplit. Meliton barlangján nem volt ajtó (így küszöb sem), bárki, bármikor beléphetett, az igaz, hogy így az ajándékot se volt hová tenni. Keve, miután párszor bekiáltott a medvének, s nem kapott választ, óvatosan bedugta a fejét a barlang száján. (ne parázz, nem harapta le, mármint a balrlang szája, Keve fejét.). Hortyogás-mortyogás hallatszott bentről. Keve mindjárt rájött, hogy a medve alszik. Igen, Meliton aludt, nagyon mélyen. Munka után édes a pihenés, ezt motyogta, mikor bebújt a dunna alá. Jó fáradtsággal a tagjaiban, pocakjában a talált krumpli, alhatott nyugodtan. Keve nem akarta felzavarni, csak lerakta a konyhaasztalra, amit hozott.

Mikor Meliton felébredt, s félálmosan kitapogatózott a konyhába, mindjárt meglátta a krumplit. Még nem volt ébren egészen. Biztos ezért, nem értette, nem tudta pontosan, hogy mi is történt.

De te ugye érted? Te ugye tudod?

A HÓRIHORGAS

Ez itt a Galga. Az ott a Mátra. Ne kérd kölcsön apa GPS-ét, gyere, nem lesz szükség tájolóra, csak erre, erre, mutatom az utat. Elhagyjuk Gödöllőt, megbirkózunk az aszódi parttal, s látod, már itt is vagyunk. Nézd, itt született Törtel, a hórihorgas. Már pufók kisbaba korában látszott, hogy belőle nem lesz tenyeres-talpas óriás. Azaz belőle nem óriás lesz, hanem…  

Ahogy cseperedett, egyre inkább kilógott a bumfordiak sorából. Még nem volt tíz éves, mikor már nem kellett lábujjhegyre állnia, ha beszélgetni akart a felsővárosi felhőbabráló víztoronnyal. Egyszer, még az is kölyökkorában történt, hogy kötött pulcsis könyökével megtörölgette a kiskartali csillagvizsgáló távcsövének Androméda-ködös lencséjét.  Mondom, hogy ez régen volt. Mielőtt még elvitték volna Gejza bácsi híres, mindentudó távcsövét a fővárosi Planetáriumba. Ha nekem nem hiszed, nézd meg majd a neten. De térjünk vissza Törtelhez.  Az iskolában mindig az utolsó padban ült, leghátul, mert a háta mögötti nem látta volna a táblát. A moziban is így, mindig mások mögött. Ez elég vacak volt! Egyszer azután, mikor már nem hórihorgasodott tovább, nekivágott a világnak. Szíve mélyén a hórihorgasok földjét szerette volna megtalálni, de kiegyezett volna egy várossal, egy falucskával is, ahol hozzá hasonló nyurgák, langaléták élnek. Be is járta Tolnát-Baranyát.  Kanadába is eljutott. Ott szoros barátságot kötött egy mamutfenyővel. Legalább százéves volt. Sokat tanult tőle. Lesz majd mit mesélni az unokáknak. Csónakázott a tejúton, kedvezményes jeggyel utazott a Göncölszekéren. Utazóládáján kerek, szögletes, keskeny, hosszúkás, tiri-tarka matricák: Párizs, London, Jászberény, Na’Conxypan. Könnyebb volna felsorolni azt, hogy hol nem járt. Hogy elunta a csavargást, hazajött. Le kellett hajtania a fejét, mikor átlépte a küszöböt, hogy be ne verje a homlokát a szemöldökfába. 

Hivatalosan nem dolgozik, de bármikor segít bárkinek. Ha kéred, neked is. Kiszabadítja a gyapjas felhőbe gabalyodott utasszállítót. Nem kell tűzoltólétra, nem kell kosaras daru, de még kis sámli se, lehozza az akácfán rekedt, már nyávogni sem tudó kismacskát. Ha könyékig felgyűri az ingujját, anélkül, hogy vizes lenne a ruhája, kihalássza a tóba pottyant , elsüllyedt kavicsot, diót, golyóstollat, szemüveget, megfeneklett,  elmerült ladikot, ájult teknőst. Ha a hold bukna a tóba, ugyanígy felhozná a mélyből. Hasára fordítja, talpára állítja a Pipishegy fölött kapálódzó, hátán pörgő vitorlázórepülőt. Puszta kézzel befog, egyszerre hét, elszabadult papírsárkányt a Mátra fölött. Meg is becsülik. A város égig érő karácsonyfáját, évek óta, kérés nélkül, ő öltözteti ünneplőbe. A díszeket, a szivárványszínű madarakat, hetvenhét pöttöm hajtogatja, hártyafinom papírból. Egy pöttöm, csak hogy tudd, az két, egymás vállán álló manó. Egy manó az fél törpe. Egy törpe éppen Törtel térdéig ér.  Világos?  A hórihorgas most azért lábujjhegyre áll. Az utolsó simítások. Megigazgatja a legfelső ágon az angyalhajat. Két karját leeresztve, hátralép. Éppen akkora, mint a fenyő. 

Háttal áll. Az arcát nem láthatod. De, ha becsukod a szemed… Na, ugye? 

ÍGY- E…

Volt egyszer egy fiú. Úgy hívták, hogy Keve. Ha lett volna apja, bizonyára kiment volna vele az erdőre fát vágni, segített volna hazahozni, felaprítani, berakni a kamrába. Ha anyja lett volna, megtanulta volna tőle a betűvetést, hozzábújt volna, mikor bántotta valaki. De nem volt sem apja, sem anyja. Egy reggel ott találták a tóparton, egy jókora lapulevél árnyékában. Még nem járt, még nem is beszélt. Egy kis kerek kavicsot szorongatott a markában. El is nevezték Kevének.

Keve senkié nem volt, éppen ezért mindenkié. Járjuk csak körbe! Aki mindenki fia, az bizony senki gyermeke. Iskolába nem járt, írni-olvasni sose tanult. Így cseperedett fel. A kis kavics mindig vele volt. Mutatványait szerették az emberek. 

Volt belőlük három is. Az első mutatvány az volt, hogy: feldobta a kavicsot és elkapta. Feldobta, tapsolt egyet, elkapta. Feldobta, tapsolt kettőt, elkapta. Feldobta, megpördült a tengelye körül, a sarkán, s elkapta a kavicsot. Ez mindenkinek tetszett, csak Bíró Laci fanyalgott, hogy ezt Bori is megcsinálja. Odadobja a labdáját a falhoz, tapsol, pörög meg ilyesmi, aztán elkapja. No jó, Bori néha elejti. Keve viszont soha.

A következő a: csiribí-csiribá! Keve tenyerén a kavics, ezt alaposan megnézheti bárki. Aztán zsebre rakja és mutatja az üres tenyerét. Aztán odanyúl a közönség egyikének a füle mögé, az orrához, a gallérjához, esetleg belenyúl az illető zsebébe, s hoppá, ott a kavics, amit ő, azaz Keve, előzőleg a saját zsebébe tett. Erre már Bíró Laci álla is le szokott esni. 

A harmadik inkább játék. Keve háta mögé dugja mindkét kezét, azután előre nyújtja , s ki kell találni, hogy melyik kezében van a kavics. Ha eltalálod, átadja neked a kavicsot, s te kérdezheted: na, melyik kezemben van? 

Ez, a harmadik volt a legnépszerűbb. Ha szomorú, vagy borúsképű emberrel találkozott, s az első két mutatványa hatástalannak bizonyult, előszedte ezt a harmadikat. Biztos, hogy felderült a másik ábrázata, ha előbb nem, hát akkor, mikor Keve nem találta el, hogy hol a kövecske, s megint az a másik dughatta háta mögé a kezeit. Ez jó játék!

Szerették Kevét, ő is szerette az embereket. Élhetett volna boldogan, míg meg nem hal, de egy valami mégis hibádzott. Kevének ugyanis nem volt árnyéka. Ez mindenféle fizikai törvénnyel ütközött, Bíró Laci szerint is, mert, ha csak úgy, egyszerűen átment volna Keve testén a fény, akkor őt magát nem is lehetett volna látni. Átlátszó volna, mint az ablaküveg. Keve látható, érinthető, meg lehet húzni a haját, meg lehet ölelni, át lehet karolni a vállát… csak éppen  árnyéka nincs.

Árnyéka nincs Keve, bár eddig ez nem zavarta, egy nap nagyon nekibúsult. Annyira, hogy nem volt hajlandó felvidítani a következő szembejövő búsképűt. A búsképű történetesen Meliton, a medve volt. Ha szerzel nekem valahonnét árnyékot, vagy megtalálod az enyémet, mondta Keve Melitonnak, akkor felvidítalak, addig ne is kérd!

Meliton mégbúsabb, mondjuk úgy, rendkívül savanyú képet vágott, de mert ebben a bőrben ő sem érezte jól magát, szaladt Csizmarekhez. Kétszer ad, aki gyorsan ad! Add kölcsön, lécci, a hétmérföldest, meg kell találnom Keve árnyékát. Ha megtalálom, Keve felderít.

Csizmarek sajnálkozott, de a csizma Csoszoginál, az öreg suszternál van. És a tartalék, próbálkozott Meliton. Azt meg elvitték dézsmába, mondta Csizmarek, s beszélt két marconáról, egy rókáról meg egy farkasról. Adóbehajtók voltak, Kacor Király csatlósai. Elkobozták a hétmérföldest, de menj el Csoszogi bácsihoz, s kérdezd meg, talán már megtalpalta az eredetit!. Ne időzz sokat, ha lehet! Nekem is szükségem volna rá, sietnék, futnék, mert becsuk a posta.

Szaladt Meliton, ahogy a lába bírta. Az öreg suszter, háromlábú székén ült, a  félhomályos műhelyben. Ha elszaladsz Gilicéhez, mondta a medvének, s hozol manófürdető olajat, már adom is a csizmát. Csoszogi tegnap talált ugyanis a kaptafa alatt egy mocskos kis manót, szurokba lépett, így nem maradhat. Ezen már csak Gilice anyó szere segíthet.

Szaladt Meliton Gilicéhez. Gilice a rózsaolajas kád gőze mögül biccentett. Adná ő az olajat, de el kellene szaladni mezítlábas Baskóhoz, hogy jöhet a következő fuvar rőzse, mert menten kialszik a tűz.

Szaladt Meliton, meg se állt Baskó házáig. Baskó az udvaron állt, kezét a szeme fölé kanyarítva, kémlelte az utat. Tökmagot, az ősz kisinasát leste-várta, aki késett az aktuális szállítással. Biztos ugróiskolázik valahol! S addig, míg Baskó meg nem tömi a cseréppipáját idei finom mohával, zirgő-zörgő avarral kevert, frissenhullott, pergő csillagporral, s rá nem gyújt, addig tőle senki semmit, még kebelbéli cimborájának cimborája se, semmit ne kérjen.

Itt tartott Baskó, mikor befutott, pontosabban veréblábán beugrált, beszökdelt Tökmag, az ősz kisinasa,  vödrében avar, moha, zirgő-zörgő csillagpor. Baskó megtömte a pipáját, s őszi erdők illatát pöfékelve, fújtatva, hóna alá kapott egy nyaláb rőzsét, s futott vele az anyóhoz. Gilice biccentett, fiolába cseppentett pár csepp aranyló, még gőzölgő, mézszín rózsaolajat. Szaladt Meliton az üvegcsével, Csoszogi bácsihoz. Az öreg suszter azt sem tudta, hová kapjon. Egyik kezével mosdatta a fülig szurkos, szurtos manót, a másikkal talpalta a csodálatos lábbelit. Csillagokat vert a kalapácsa, úgy igyekezett. Szaladt MelitonCsizmarekhez. Csizmarek felhúzta a hétmérföldest, elfutott a postára, feladta az üdvözlő-kártyákat: Valentín napra szeretettel! Térült-fordult, hamar megjárta. Mikor Csizmarek hazaért, Meliton húzta fel lábára a világ-lépő csizmát, s szaladt a tó partjára, ahol évekkel ezelőtt Kevét, a még járni se, beszélni se tudó fiúcskát találták. Sokáig ácsorgott a tóparton. Ha már itt vagyok, le is ülhetek. Ha már ülök, el is dűlhetek, gondolta Meliton. Leült, ledűlt s már majdnem elaludt, mikor megszólította valaki. A tó tündére volt az. Megtörik a varázs, mondta a tündér Meliton nak, ha Keve még emlékszik rám, s kimondja a nevemet. És hogy hívnak, ravaszkodott a medve, de a tündér akkor már csobbanva, mint valami aranyhal, egy hullámzó vízfodor közepén, eltűnt a tóban.

Meliton orrát lógatva tért haza. Csizmarek megveregette a vállát, hogy ne búsuljon, ő tényleg mindent megtett, ami tőle telt, s hátha Keve mégis emlékszik a tündérre.

Keve csak csóválta a fejét. Nem emlékezett, hogy is emlékezett volna, annyi év eltelt azóta.

• Na, erőltesd meg egy kicsit magad – bíztatta Meliton. Keve két tenyerébe fogta a fejét, 

de semmi: tűzött akkor a nap, égette az arcomat, ha még egy percig süt, most sült krumpli volna az orrom helyén, gondolta. Hétágra sütött a nap, másra nem emlékszem,  motyogta a fiú.

• Gondolkozz – rimánkodott a medve.
• Hiába, semmi – sóhajtott Keve. – Csak egy lapulevélre emlékszem, ha ő nincs… igen, 

egy lapulevél árnyéka mentett meg…

Ahogy ezt: LAPULEVÉL,  kimondta,  árnyék vetődött Meliton fejére.

• Hé, nem zavar, hogy elállod a napot? – dörmögött a medve Kevére. – Hoppá, hiszen te 

árnyékot vetsz!

    - Ez az – röppentette magasba a kavicsot Keve. – Lapulevél volt a tündér… Lapulevél! – ismételgette, s boldogan kihúzta magát. Hosszú árnyéka, mint valami napóra mutatója, Északkelet felé mutatott, eltalálta,  előbb telibekapta ugye Melitont, s felkúszott a szomszéd ház tűzfalára. Keve akkor megforgatta ujjai között a kavicsot, hogy játszik egyet Melitonnal, de a medve, ragyogó arccal azt mondta:

• Ne haragudj, sietek, nagyon elszaladt az idő. 

Melitontánclépésben, madaratfogó, lepkekergető mozdulatokkal távolodott. Táncolt. Keve nem láthatta már a medve arcát, de a biztonság kedvéért feldobta a kavicsot, tapsolt, perdült, fordult a tengelye körül, s vígan elkapta… figyeld csak, hopplá-hopp…  így e!

KI MONDJA MEG?

Hol volt, hol nem volt, a Gólyahíres domboldalon, azaz Kökény anyó birodalmán túl, de még Gilice rózsaolaj-főző üstjén is túl, Etus néni szomszédságában, élt Csizmarek. Na ne, ugye nem kell, hogy bemutassam neked? Csak kimondom a nevét, mint egy varázsigét, s már látod is felhőszín, malomkő nagyságú kalapjában, hétmérföldes csizmájában, ahogy általában a világot járja. Persze most is. De nézd csak, valami furcsa dolog történik. Csizmarek emeli a lábát, az meg megáll a levegőben. Szakasztott úgy, mint Csipkerózsikáék konyhájában a szakács keze, mikor nyaklevest akart adni a kuktának. Szóval, Csizmarek lépő lába fent a levegőben, ő maga meg, mintha elaludt volna. A szeme nyitva maradt ugyan, de ismered,  Csizmareket ez nem akadályozza abban, hogy egyik pillanatról a másikra, álomba ne szenderedjen. Hagyjuk is! Nézzük Borit.

Bori ül az iskolapadban. Matek óra kellős közepén, előre biccent fejjel. Hoppá! Psszt! Alszik. Nem csoda, este sokáig tévézett, most fáradt, kialvatlan. Még álmodik is. Nézzük csak! Áll az udvaron, keze egy cikornyás fakilincsen. Elfordítja.  Az ajtó festetlen, gyalulatlan deszkákból van, be is lehetne kukucskálni a réseken, de belöki a térdével: tárul az ajtó. Most belép a kamrába. Bent, pókhálós félhomályban, megáll egy nagy-láda mellett. A láda festett, talán tulipános, de ezt nem lehet megállapítani, annyira poros. Felnyitja a fedelét, az nyikorogva engedelmeskedik. A láda fenekén talál egy cipősdobozt. Ez nem poros, de elég kopott, itt-ott betépődött, viharvert. Nyitja a dobozt, abban van egy kis szelence. Négy oldala, fedele zafírral, rubinttal, vagy csak színes kövecskékkel kirakott? Ez nem derül ki. Bori bíbelődik picit a zárral, s mikor sikerül, nyitva a szelence, meglátja benne a skatulyát. Ómama úgy mondaná, hogy skatula, de ez a lényegen nem változtat. Úgy nyílik, mint a gyufásdoboz. Két ujjad közé fogod két szemközti oldalát, aztán a mutatóujjaddal, kitolod a fiókját. A skatulya fiókjában van egy zárt kagyló. Na, ezt meg hogy nyitod ki, Bori? Forgatja az ujjai között, tartja a tenyerén. Ráfúj, megdörzsölgeti, s a kagyló héja már fel is pattant. Bori meglepődik, rándul a keze, s a gyöngy, amit a kagyló rejtett, lepottyan, koppan, gurul a padlón. Bori, ahelyett, hogy lehajolna, négykézlábra ereszkedne, lekapja szandálját, zokniját. Meztelen talpával tappog, óvatosan, előbb csak közvetlen a láda mellett, azután távolabb is. Van benne gyakorlata, a filctollakat, papírfecniket is így szedegeti, markolja fel a lábujjaival, egyenként, a szőnyegről, a doktorbácsi javaslatára. Borinak nincs is lúdtalpa. Tappog, lábujjaival araszol, keresi a gyöngyöt. Felszisszen. Valami megszúrja, megcsípi a talpát. Nem éri el. Hol lehet a gyöngy? Bori sziszeg, fáj a csípés. Egy, azután még egy. Hoppá, ezek hangyák. Borinak még annyi ideje van, hogy felkapja a zoknit, de a szandálja ott marad. Fut ki az udvarra, a hangyák meg, sötétlő árnyék, zsizsgő, fekete hadsereg, rendezett sorokban, futnak utána. Bori könnyes szemmel szalad. Akkor jelenik meg Csizmarek, hóna alatt Meliton, mögöttük zümmögő, zúgó, baljósan gomolygó,  fekete viharfelhő: egy raj méh. Meliton egy fa odvába nyúlt, méz reményében. Nem számított a vadméhekre. Nagyon vadak voltak! Melitonnak már csak annyi ideje volt, hogy sarkon forduljon, s futásnak eredjen. Még jó, hogy épp arra járt Csizmarek. Hóna alá kapta a pórul járt kis medvét, s most viszi; együtt menekülnek a méhek elől. Csizmarek, mikor meglátja Borit, nem tétovázik. Derékon kapja a kislányt, s hóna alatt a két menekülő, innét a bocsnyi medve, onnét  szandál nélküli Bori, fut, fut, fut az erdő felé. Bori itt hirtelen fölébred.

Csizmarek megrázza a fejét. Mi történt? Mintha elaludt volna egy pillanatra. El is mondja gyorsan Gilice anyónak, aki, rózsaszirommal teli kosárkával, éppen hazafelé kocog. Csizmarek kiveszi Gilice kezéből a cipelnivalót, s míg hazaérnek, mindent elmesél. Az anyó titokzatosan mosolyog, mintha tudna valamit, aztán bemegy a házba. Sietnie kell, nem beszélgethetnek a kapuban mint máskor. Csizmarek is hazaindul. Útközben összefut Borival.

   -    Képzeld Csizmarek, veled álmodtam – integet messziről Bori. 

• Nem fogjátok elhinni – kiabálja a másik oldalról Meliton, aki két karját lobogtatva, 

mintha madarat fogna, mintha lepkét kergetne, mintha táncolna, mintha örülne, hogy megmenekült egy zümmögő, zúgó, baljósan gomolygó,  fekete viharfelhő: egy raj méh elől; fut feléjük. – Azt álmodtam, hogy… 

A kis medve szaporán szedi a lábát, de Bori előbb odaér, s éppen annyi ideje van, hogy elhadarja: kamra, kamrában láda, ládában doboz, dobozban szelence, szelencében skatulya (ómama skatulának mondaná, de ez a lényegen nem változtat), skatulyában kagyló, kagyló héjban gyöngy! Csizmarek bólint, hogy igen, hogy látta, hiszen ő is ott volt. 

Ha mindhárman ugyanazt álmodták, ki mondja meg, kié az álom? 

JARMILA ÉS DETRE

A hét-nyárfákon túl, a hínáros, huzatos Kockatóban, egy öreg fűz vízbe nyúló gyökerei közt élt Gaborbá, a huszonnégypikkelyes,  hétuszonyos, porcelánhasú, vénségesvén nagyhal. Télen-nyáron gyapjúsálat hordott a nyakán, lengőkopoltyúja alatt, s mindig volt, legalább egy tanítványa. Ezen a nyáron Jarmila, az aranyhal. Jarmila kopoltyúja még ezüstszín. Ez valami olyasmi, mint amikor egy embergyerek még zöldfülű, vagyis van még mit tanulnia mesterétől. Jarmila tátott szájjal figyelte tanítóját, s igyekezett mindent úgy tenni, ahogy Gaborbától látja, bár azt is látta, hogy néha már picit feledékeny az öreg. Na nézd, erről beszélek!  Most is őt, Jarmilát szalajtja haza gyapjúsáláért, mert otthon felejtette. Jarmila persze készségesen nyargal, fordul, hínárokat kerülgetve ügyeskedve a mögötte lebegő hosszú sállal, már úszik is, száguld is visszafelé. Persze nem a Loch Ness-i szörny, de tengeri kígyónak, esetleg nagyobb siklónak is nézheted. Detre is, aki, nem tudni miért, a tó partján ácsorog, felfigyel a kígyózó valamire, s már kapja is elő a mobilját, hogy megörökítse. Otthon aztán gépre viszi, kinagyítja, s majd kiderül, hogy mi ez. Behajol a víz fölé. Még, még egy milliméter… és neki annyi! Azaz nem neki, csak a mobilnak. Pottyan, loccsan s már el is tűnt a víz alatt. Jarmila hátrafordul: jesszus! Nézi a lebegő, pörgő, hörgő, süllyedő, meg-megvillanó valamit, de közben félszemmel Detrét is lesi. Detre bosszús képet vág. Azután szomorút. Jarmila tudja, hogy ő nem mehet el emellett csak úgy, mint egy közönséges hal, hétköznapi potyka. Gaborbá biztos várja a sálat, de ez itt mégis fontosabb. Odakötözi a még mindig tekergő nyakravalót egy hínárhoz, majd visszajön érte. Kidugja az orrát a vízből. Detre szeme elkerekedik: jé, egy valódi csodatévő aranyhal. Jarmila bólint, ezüstkopoltyúja széle bronzban játszik. Ez olyan, mint amikor az embergyerek füllent s füle hegyéig elpirul. Jarmila ugyanis, mint tudjuk, még csak inas, tanítvány, a mestervizsgát leghamarabb is, csak szeptember végén teheti le. Addig meg van még mit tanulni.

   -  Az első kívánságom az – kezdi Detre -, hogy hozd fel a mobilomat!

   

Jarmila térünl, fordul, s hozza is a kütyüt. A fiú, ahelyett, hogy örülne, ahelyett, hogy megköszönné, ujjai közé csippentve a víztől csöpögő telefont, morog: ennek annyi! Benne volt az összes haverom száma, ez kész! 

• Javítsd meg – néz Jarmilára. A kis hal gondolkozik picit, majd csettint áttetsző 

uszonyával, s lesi a fiút, hogy: rendben van-e így.  De nincs rendben. Detre hiába nyomkodja a gombokat, semmi, egy pittyenés nem sok, annyit nem tud kicsikarni a telefonból. Talán, ha kiszárad, gondolja, s már indulna is haza, aztán mégis hátrafordul, behajol a tó fölé, s mielőtt Jarmila észbe kapna, már nyakon is, csípi. Két kívánság még van benne, gondolja a fiú, mert ezt ugye, a másodikat a legnagyobb jóindulattal sem fogadhatja el. 

Egy rafinált, minden hájjal megkent, hamisítatlan aranyhal biztos visszadobatta volna magát a tóba, de legalább tiltakozott volna. Jarmila szó nélkül tűrte, hogy vigyék. Szerencsére Detre közel lakott, s otthon első dolga volt, hogy vízbe rakja a halacskát. Egy kék műanyaglavór lett Jarmila otthona. Nem volt valami tágas a tó, de az egész az övé volt, egyedül csak az övé. S volt még egy nagy előnye ennek az új otthonnak. Soha nem fagy be, még télen sem. Eshet, hullhat, szakadhat kint a hó, ő nézheti, mint valami mozifilmen, csak épp dideregnie nem kell. 

Hogy a mobil meghalt, Detre kénytelen volt újat vásárolni, s mivel nem tudta pontosan, hogy hány kívánság teljesítése rekedt a kis aranyhalban, nem zaklatta apró-cseprő kérésekkel. Szükség lehet még egy-két trükkre, csodára. Az ember soha nem tudhatja, mikor kerül igazán nagy bajba. A kidobott mobillal a számok is elvesztek, de Detre nem búsult ezen. Lassan minden ismerőse, barátja jelentkezett, helyre is állt a rend. Vagyis nem egészen. Detrének mindig volt egy icipici hiányérzete. Eleinte nem tudta, hogy miért, de ahogy múltak a napok, rádöbbent. Tetriszt, gyerekkori jó-pajtását, cimboráját, ha akarná, se tudná elérni. Messze lakik, más országban. S mi lesz vele, ha  a régi dolgokról támadna kedve beszélgetni? Ha mondjuk elfelejtené, hogy milyen színű volt az első bringája, meg hogy ki is volt a kapus azon a meccsen, amit ők ekkor meg ekkor megnyertek, vagy hogy is hívták azt a kislányt, aki…? Csupa fontos dolog. Ha ő elfelejtené, Tetrisz biztos emlékezne rá. Ott kesergett a lavór fölött, könnyei azért nem potyogtak a vízbe (vagy mégis? pitty-potty), de tényleg szomorú volt. Akkor megszólalt Jarmila:

   -   Végy elő tollat, papírt, vagy pittyegd be, diktálom! 

S ahogy lediktálta a számot, el is hallgatott. Többé nem szólalt meg. Tavasszal Detre kivitte a tóhoz, visszaengedte a vízbe. Gaborbá, nyakán a lobogó gyapjúsál, boldogan üdvözölte elveszettnek hitt kis tanítványát. Jarmila még abban az évben levizsgázott. Nehogy azt kérdezd, hogy hogyan! Természetesen jelesre! Ha látsz egy vidám, smaragd-szemű, áttetsző, arany- uszonyú, aranykopoltyús fényeske kis halat, bátran kívánhatsz valamit, teljesíti, mert ő Jarmila.

KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT

Oroszlánok, lepkék, szösz nyulak,

farkasfog-házsorok közt utak.

A Nyirkaerdő mellett nyírkák élnek.

Papírcsipkét nyirkálnak kerítésnek:

vágtat az olló,

száll ezer holló,

egy bagoly köztük:

álom a szárnyuk,

csipke a röptük.

Hol? A Nyirkás (akácból, nyírből, nyárból, tölgyfából, fenyőből álló erdő) mellett élnek, a nyirkák szomszédságában. Kik? Nem tündérek, nem koboldok, nem boszorkányok, nem manók, nem óriások. Hórihorgas, Lótifuti és Álomszuszék (mert róluk szól a mese) emberek, mint te vagy én, csak úgy hívják őket, hogy: Hórihorgas, Lótifuti és Álomszuszék. A lakóparkban bérelnek, közösen, egy szoba-konyhás, fürdőszobás lakást. Hármójuknak éppen elég. A konyha tágas, vendégük-nincs napokon még marad is egy hely az ebédlőasztalnál. A szoba négy sarkából egy szabad, ott kényelmesen elfér, vendégágyon, aki éjszakai szállást kér. A bejárati ajtónál, a csengő helyén felirat: kulcs a lábtörlő alatt! 

Vásárnapokon sárkánybőrbe bújnak, s bárki lefényképeztetheti magát a rézpikkelyes, széles vállú, tarajas hátú háromfejűvel. Hórihorgas, hogy a képen ne látszódjon, oldalt, jobb kezével előre nyújtja a kis, régimódi polaroid masinát, kattint, s már bújik is elő a papírkép. A mézeskalácsoson innen, a rőfös asztalkáján túl, a fakanál-árus meg a fazekas sátra közötti terecskét kíváncsiskodó, hullámzó embergyűrű veszi körül; felhördülnek, kacagnak, egymás vállát paskolják: „láttad?”, mikor a sárkány lángot fúj, kisbabát ringat a karján, vagy zölderes, hártyás szárnyát széttárva repülést mímel. Szemközt, a lacikonyhás sült hús, májashurka, lángoltkolbász, mustár-illatú sátra mellett, a lószerszámos egyenest sárkány-nyerget, zablát, kantárt, ostort kínál, fogy is a portéka. A vattacukros, a léggömb-árus sem panaszkodhat! Mikor a népek elúnják a sárkánnyal való fotózkodást, ők hárman, visszavedlenek Hórihorgassá, Lótifutivá és Álomszuszékká. Lődörögnek még kicsit a vásári forgatagban, azután hazamennek, s jöhetnek, jönnek a dolgos hétköznapok. 

Élnek, ahogy a lakóparkiak, békességben. Hórihorgas leporolja a szekrény tetejéről a port, leveszi a spájz legfelső polcáról a meggybefőttet, létra nélkül lemossa az ablakot. Kijár a közeli Nyirkásba, ott is akad mindig tenni való. Visszasegít a fészekbe egy pórul járt madárkát, tenyerére veszi, odúja nyílásához emeli a fájós lábú mókust, kiszabadít egy borzas felhőt az égig érő tölgy ágai közül. Ha marad még ideje, átugrik Na’Conxypanba, beszélget picit a bucurkákkal, aztán hazamegy. Pontban délben ott gőzölög, három hófehér tányérban az ebéd. Erről Lótifuti gondoskodik. Sőt, kezeskedik! Közértbe szalad, zöldségeshez, henteshez. Ezüstkerekű vászontáskájában hazahúzza az ebédnek valót. Térül-fordul. Tizenegy ötvenig tüsténkedik a tűzhely körül, akkor megterít, tálal, de előtte beszól a szobába Álomszuszéknak, hogy: kelj fel, te hétalvó, hasadra süt a nap! A nap valóban mindig, télen, nyáron, Álomszuszék hasára süt. Ha ködös reggelre ébred a ház, ha délelőtt borong, esetleg csepereg is az eső, délre, mikor Álomszuszék hasáról a hátára fordul, biztos, hogy kiderül az ég. Naná, hogy süti a nap! Ebéd után Álomszuszékon a sor. Ülnek az asztal körül. Hórihorgas mélázva könyököl, Lótifuti (kifújva magát) hátradől a székén. A harmadik, Álomszuszék pedig elmeséli, hogy mit álmodott. Ámulattal,elismeréssel hallgatják a mesét. Olyan, mintha Álomszuszék kinyitna egy ajtót, egy ablakot, s hagyná, hogy a másik kettő bekukucskáljon, belépjen az ő álmába. Érdekes, különös, csodaszép ott minden. Elkerekedett szemmel, tátott szájjal körbenéznek, körbejárnak Álomszuszék álmában, azután megy ki-ki a dolga után. 

Így éltek, éldegéltek, mióta az eszüket tudták. Ám egyszer bekopogott hozzájuk egy apró medve. Azt mondta, hogy ő Meliton, s hogy sokat hallott már a három jó barátról, s hogy nem jött üres kézzel, s azzal kihúzott a zsebéből egy üvegecske mézet. Ebéd után voltak, már az álom-beli sétán is túl, de Meliton addig-addig kínálgatta őket az aranyló mézzel, hogy Lótifuti gyorsan feltett egy kannába teavizet. Mikor a víz zubogva gyöngyözni kezdett, pár friss málna-, szeder-, hárs-  és csalánlevelet dobott a fedő alá. Várt. Csészékbe töltötte, Meliton meg egy-egy kis kanálnyi mézet csorgatott a gőzölgő teába. Lassan kortyolgatni kezdtek, de amilyen lassan kortyolgattak, olyan gyorsan elálmosodtak, s hamarosan el is aludtak; úgy, ahogy voltak, ruhástul, egy-ültő helyükben, a konyhaasztal mellett. Mikor felébredtek, a medve már nem volt sehol. Ők nem tudták, de mi igen, hogy az ajándék-hozó vendég (medve képében)  bűbájos Palástya volt, akit bosszantott ez a fene nagy barátság, s persze, hogy megitatta őket egy, méznek álcázott varázs-szerrel; darazsat ültetett a fülükbe, parazsat tett a nyelvük alá. Figyeld csak, mi történt!

Hórihorgas ébredt elsőnek. Azonnal eszébe jutott, hogy útban hazafelé látta, hogy lecsúszott a tetőről egy cserép, s azt gondolta akkor, hogy majd délután megigazítja. De miért pont én? gondolta tovább Hórihorgas. Van létra, másszon fel Álomszuszék, ő úgyis csak a napot lopja. Átheveri a délelőttöt, megebédel, aztán mindenféle vicik-vacak mesével traktálja őket, a mihaszna. Felébredt Lótifuti is, és szakasztott ugyanezt gondolta. Azzal a különbséggel, hogy: Álomszuszéknak is van keze, lába, járhatna ő is boltba, meg, hogy: aki nem dolgozik, ne is egyék! Álomszuszék nyitotta ki harmadiknak a szemét. Álmodott már eddig sokat, de ilyen különöset még nem. Itt járt egy kis medve, Meliton volt a neve, kezdte Álomszuszék, de a másik kettő beléfojtotta a szót: te, te naplopó, te világ lustája, csak hallgass! Darázs, parázs! Szó, szót követett, s már majdnem hajbakaptak, mikor hirtelen besötétedett. Időközben beesteledett? Ez lehetetlen. Persze nem tudhatták, de te látod ugye, hogy Palástya takarta el a napot, állta el a fényt. Tudni akarta, mi történik. Sötétben is látó szemével látni, hogy marakodnak odabent. Olyan közel dugta sötét ábrázatát az ablaküveghez, hogy bent lámpát kellett volna gyújtaniuk, ha egymás szemébe akartak volna nézni. De nem akartak. Mindhárman azt gondolták, ha már így van, megágyaznak s egy gyors fogmosás után elteszik magukat holnapra. Melyiküknek jutott előbb  eszébe, nem tudom, lényeg, hogy eszükbe jutott: soha ne feküdj le este haraggal a szívedben! 

A mondat, a szóban forgó intés, szépapjuktól maradt rájuk. A történet nagyon régi. Ha nem szerepelne benne tenger, azt mondanám, hogy poros, de így? Ükmamáék sokáig őrizgettek a híresen bölcs papáról, egy dagerotípiát, de a dédmamák már csak elképzelni tudták a hős  hajóskapitányt, aki utolsó útjáról nem tért haza. Nagypapák, nagymamák mesélték, adták tovább, hogy: egy palackorrú delfin úszott ki a partra, s hozta a szájában, mint kiskutya a vízbe dobott gallyat a gazdának, az elázott papírlapot. A nap megszárította, a szél felkapta, sodorta, továbbította, kézbesítette a családnak szépapa üzenetét. A tintaceruzával írt szöveg eléggé elmosódott: „s.ha n. feküdjetek l. .ste harag..l a szívetekb..” Bíró Laci, aki már kétszer is kapott ínhüvelygyulladást az sms-ezéstől, könnyedén, kapásból megfejtette volna, de azért így is kibetűzték: soha ne feküdjetek le este haraggal a szívetekben! A palackorrú delfin hozta, szél kézbesítette cédula eltűnt, de hidd el nekem, hogy volt! S volt az a lift is, ami váratlanul megállt két emelet között. A liftben hárman rekedtek. Igen, Hórihorgas, Lótifuti és Álomszuszék. Akkor még nem ismerték egymást, pedig szegről-végről még rokonok is. Szépapának tizenkét gyermeke volt; hat fia, hat lánya, hat menye, hat veje, száznegyvennégy unokája…és így tovább… ha iderajzolnád a családfájukat, az olyan magas volna, hogy még Hórihorgas sem érné fel azt az ágacskát, cakkos levelet, amelyikre Hórihorgas nevét írnád. Akkora törzse volna annak a fának, hogy Lótifuti három nap, három éjjel futhatna, az óra mutató járásával ellenkező irányban, körbe, s tán még akkor se érne vissza oda, ahonnét elindult… vagyis ide. Álomszuszék meg bármilyen ágasbogas, csipkés-levelest is tud álmodni, ez már az ő képzeletét is meghaladná. Nem csoda hát, ha addig nem ismerték egymást. Hogy távoli, távoli, távoli rokonok, az akkor derült ki, mikor szépapjuk, a híres hajóskapitány, s a palackorrú delfin hozta üzenet került szóba. Mire az aranykezű szerelő megjavította a liftet, már szinte mindent tudtak egymásról, s mint cimborák, léptek ki a lift ajtaján. Ez jutott most eszükbe.

 

Na, tessék, Palástya erre nem gondolt. Hórihorgas, Lótifuti meg Álomszuszék, felültek az ágyukban. Szinte egyszerre mondták ki: ne haragudjunk! Úgy csengett-bongott-zengett (tercelt?) a kis kórus, hogy Palástya füle belefájdult. A mondat, a szépapjuktól örökölt, még Palástya bűbájánál is erősebbnek bizonyult. Kámforrá vált, úgy elpárolgott szívükből a harag, mintha soha ott sem lett volna. Nem hiszed? Próbáld csak ki! Hallottad a mondatot.

Palástya bosszúsan, öklét rázva felkapott a söprűjére és otthagyta őket.

Másnap, vásárnap, Hórihorgas, Lótifuti és Álomszuszék, szokás szerint beöltözött. Úgy bazsalygott, vigyorgott a három sárkányfej, hogy aznap láng-fújós fotó nem is készült. Hiába, tárta szét karját, azaz zölderes, hártyás szárnyát a sárkány, ma csudajó kedvem van! S ha a mézeskalácsos meg nem fogja a széles vállú, tarajas hátú szörny rézpikkelyes lábát, az talán még el is röpül. 

Ha a háromfejű elrepült volna, az én mesém is tovább tartott volna!

Búth Emília 

Kartal, 2012.december