Búth Emília

A beszéd csak félreértések forrása. Jobbra át, balra át… Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Rózsa nyelven, liliomul az ember hiába tanul? Hallgatózni estelente ki-ki járok, hallom ugyan, megfejteni mégsem tudom, mit pusmognak egymás között a virágok.

Összekapaszkodnak a hangyák. Nem hárman. Legalább száztizen, s mint valami ember ácsolta tutaj, úsznak kint a nagy vízen. Nem süllyednek el, (nézd) napokig, hetekig sodródnak az árral. Lebegve dacolnak hétfejű örvénnyel, pörgő szalmaszállal.

  Csak vak vagyok  nem hülye  Te vagy az én  csalhatatlan  szemem  Gyöngyöt rejt a rét füve Tükrömet nálad  benned keresem  Több ez mint  ős-bizalom Szavaiddal vezetsz  a forráshoz Vizét bátran ihatom Tenyered alig ér a számhoz

  VÍZZEL TELT Vízzel telt lábnyomok lent: tengerek és tavak. Fű, fa, ház – távolodóban már nem látszanak. Volt, nincs gravitáció: szemed se rebben. Nincs emlék. Minden földi szabály zárójelben. Járdaszél? Kő? Iskola? Eltűnnek a szavak. Hallgatsz, pedig téged is ide rajzoltalak. Madarak helyett itt sárkányok kísérnek. A felhők fölött már csak a szférák zenélnek.

  BÉKÁK A PARTON Ez még nem a koncert  ez még csak a próba  alszik a telihold  itt még csak a délután veti magát a tóba  Bálnákat visz a víz: felhők tükröződnek  Még meg sem született kék-madarak tartanak  hátunk mögött az ősznek