EZ

EZ A MESE VÉGE

       Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. Ez lesz a mese vége, de ne szaladjunk ennyire előre. Borika sem szalad, orrát lógatva, bánatosan bandukol, hazafelé. Borika elsős, mindent tud, amit a többi gyerek az osztályban, sőt, talán még picit többet is. Olvasni, folyamatosan olvasni ő sem tud, de a betűket kivétel nélkül ismeri. Leírja a nevét, a testvérei nevét is. És írja, hogy: ANYA, CICA, VIRÁG, MACKÓ, LABDA. Persze nem ilyen szabályosan, de te is elolvashatnád, ha Bori megmutatná neked. 

       

       Általában vidáman, dúdolva, dudorászva, sőt, fütyörészve (fütyörészni is tud) siet hazafelé, de most úgy lépked a szürke járdalapokon, mintha valami súlyos hátizsákot cipelne.

       -  Mit cipelsz?

       -  Én? – néz körbe Borika. A szemközti kapualjban egy szürke csíkos (Bori azt is tudja, hogy iromba) macska  sütkérezik a szeptemberi napsütésben, s most hunyorogva felnéz. A macskák nem beszélnek, gondolja Bori, s tovább keresi a hang gazdáját. A Fogtündér, aki Bori kishúgához igyekszik éppen, a tölgyfa legalsó ágán, egy rozsdásodó tölgy-levelen ül. Olyan, mint nagyanyó tenyerén egy babszem, vagyis éppen akkora, mint egy jókora babszem. Igen, nagyanyó tenyerén.

       -  Hát te? – csodálkozik Bori. Sokszor volt már dolga Fogtündérrel, de személyesen még soha nem találkoztak. Az ember, illetve a gyerek, a párnája alá teszi a kipottyant fogat, hogy a Tündér másnap reggelre elvigye, s hozzon helyette valami apróságot, csekélységet, ahogy mondani szokták. Bori idén nyáron négyszer is kapott valami csekélységet: többnyire matricát, amin virág volt meg szívecske, és a szekrény oldalára lehetett ragasztani. A Tündér soha nem mulasztotta el a kötelességét, éjszaka elvitte a kipottyant tejfogat, de mindig úgy jött, hogy soha senki nem látta. Bori sem, pedig ő ezen a nyáron sokat virrasztott. Iskolába készült, s ha az ember nagyon vár valamit, előfordul, hogy álmatlanul forgolódik, sürgetné is, meg is állítaná az időt. Na de nézzük végre a babszemet, a babszemnyi Tündért, akire az imént Bori rácsodálkozott: hát te?

       -  Fogtündér vagyok – biccent Fogtündér. Gondoltam, gondolja Bori, mert az első pillanatban látta, hogy a Tündér egy pici tejfogat szorongat a markában. A tejfog akkora, hogy jól kilátszik a Tündér ujjai közül. 

       -  Viszed? – kérdi Bori.

       -  Ellenkezőleg, hozom.

       - Ezt nem tudtam – mondja Bori, s tátott szájjal figyeli a tündér szavait. Nem csak viszi, hozza is. Az első fogakat is ő hozza. Most éppen Bori kishúgának. Ha gondolja, mehetnek együtt, s Bori útközben elmondhatja, mi bántja.

                                               

       Bori bánata nagy. Ma kiderült, hogy ő nem tudja a napokat. A tanítónéni megkérdezte, ki tudná felsorolni a hét napjait. A többiek mind majd kiestek a padból, úgy jelentkeztek, hát muszáj volt neki is kiabálni, hogy: én, én, én. A tanítónéni őt szólította fel. Ő felpattant, s már épp sorolta volna, mikor hirtelen rádöbbent, hogy ezt ő nem tudja. Vagyis tudta, csak elfelejtette. A többiek azt mondták, hogy az ilyesmit nem felejti el az ember, de a tanítónéni azt mondta, Borikám, kapsz rá egy hetet, hogy megtanuld. Egy hét? Bori azóta is ezen töri a fejét. Nem esett jól neki a tízóraira becsomagolt kifli, csak turkálta az ebédre kapott máglyarakást, pedig azt szereti. És a napokat is tudta, igenis tudta, csak elfelejtette.

       Bori mesél, mesél, s észre sem veszi, mikor, hogyan tűnik el mellőle a Tümdér. Biztos csak kitaláltam, gondolja, s Anyának nem is említi. Anya beszél valami első kis fogacskáról, ami Bori kishúga szájában lett, koccant is a kiskanál, de Bori nem hallja. Nem hallja, sem a koccanást, sem a mesét, sem mást. A hét napjain gondolkozik. Velük alszik el este, velük kel fel reggel, de azok, mintha csak direkt bosszantani akarnák Borit, egyszerűen nem akarnak sorba állni. Legalább azt tudnám, gondolja Bori, melyikkel kezdjem? Szerda? Kedd? Megkérdezhetné, Anya, Apa, vagy a bátyjai biztos tudják, de nem. Száját összeszorítva ül vacsoránál, reggelinél (mint a szakállukat növesztő törpék), szótlan, mígnem eljön a hétfő. 

                                                  

       Hétfő, mondja magában Bori. Ez csak a hétfő lehet. Kilép a kapun, elgyalogol a tölgyfáig, el a kapualj előtt, ott a szürke csíkos (Bori azt is tudja, hogy iromba) macska. Az első utcasarkon befordul, s olyat lát, amit eddig soha. Biztos látta már, csak eddig még soha nem vette észre. A nagy szürke házak között, a szürke járda mellett, mint a felnőttek közt egy kisgyerek, fehér falú, piros tetejű házacska áll. Olyan, mint amilyeneket, jobb napokon, te is rajzolsz. Kicsi ház, pici ablakok. A párkányon muskátli. A kertben körömvirág. Látszik rajtuk, hogy valaki gondosan locsolgatja őket. Jé, ezt eddig soha nem vettem észre. Úgy látszik, ilyesmi csak hétfőn történik az emberrel. 

       HÁZ. A házban Gilice anyó lakik, legalább száz éve. S Bori eddig még soha nem találkozott vele. Gilice, szokása szerint, a ház előtt ül. A kis pad magas, Gilice kicsi, lábait lógázva, mint egy gyerek, pont úgy, mint mikor Jázmin, a szomszéd kislány, óvodás, a magasabbik sámlin ül, ül Gilice, és mosolyog. 

       -  Hallom, Babocskának kinőtt az első foga – mosolyog Gilice anyó.

      Tényleg, gondolja bori, de nem szól, csak visszabiccent. Siet. Hétfőn igazán nem késhet el az ember az iskolából.

       Hétfő után kedd? Kedve támad az embernek. Vajon még ott a ház? Ott ül az anyó? Igen, itt az anyó. A ház. A ház mellett kerítés. KERÍTÉS. Léckerítés. Ha ezzel a kis fadarabbal a kezemben, elfutok mellette, s a lécekhez szorítom, érintem, olyan, mintha zenélne, gondolja Bori, s ide-oda futva a kerítés előtt, hallja a muzsikát. Gilice is hallhatja, mert kinéz az ablakon. Ma kicsit későn ébredt.

       - Jó, hogy szólsz – mosolyint Borira, a muskátlik fölött, de hopp, már be is húzta a fejét. Öltözködik, karjára veszi a kosárkát, hogy a boltba szaladjon. Lába fáj Gilice nem szalad, csak tipeg. Az út feléig együtt mennek. Egy darabig egy-irányban, aztán Bori erre, az iskolába, Gilice anyó arra, a boltba, karján kosárka, hogy bevásároljon.

                                             

       Szerdán, ez a harmadik nap, Gilice meglepetéssel várja Borit. Hajnalban kelt, tortát sütött, mint egy születésnapra. Hát persze, a mesében három nap az esztendő, tehát ezen ne is csodálkozzunk. Így kerek, kerekül a torta. A szerda ünnep. Az ő ünnepük. Bori se lepődik meg. Sőt, mintha tudta volna. Egyet kortyintott a reggeli mézes teából, egyet harapintott a vajas kifliből, s már rohant is. Anya integet az ablakból. Babocska is. Babocska kiabál is valamit, Bori ezt még látja, de a hangok már nem érnek el a füléig. Szőke copfjai (tizennégy van belőlük, Anya három órán át fonta őket) vidáman röpködnek. Borika fut. 

       Gilice a ház előtt, a kerítés mögött várja. TORTA. A tortán három szál gyertya. A lángocskák épp csak megvárják Borit. Egy szerda reggeli erre tévedt komisz szellőcske majdnem elfuvintotta az imént.

       - Huh, egy szerda reggeli komisz szellőcske majdnem elfuvintotta… - mosolyog az anyó, mire Bori fuvint, s odakucorodik ő is a padra. Egy szelet tortára van idő, több nem is férne, gondolja Borika. De ücsörögni, lábat lógázni az anyóval, még jó volna. Kár, hogy nem kívántam ezt, miközben elaludtak a lángocskák. Kívánhattam volna, hogy megálljon az idő, mikor elfújtam a gyertyákat, dünnyög Bori, de már késő. Szerda után mi jön?

       A SÜTŐTÖK már majdnem csütörtök, de legalábbis rímel, mondogatja Borika, mikor leveszi a tízórais doboz fedelét. Ma sütőtököt csomagolt Anya. Ma reggel Bori lepi meg Gilice anyót. Ez kismamatök, mondja, s ha lerajzolom, össze lehet téveszteni egy hatalmas körtével.  De ha a körte, azaz a sütőtök mellé odarajzolok egy katicát, mindjárt látni lehet, hogy ez nem körte. A tök mellett a katica akkorka, mint egy pötty, egy piros-pont a füzetedben. A körte mellett viszont katica. A katica szárnya, hét pöttye is látszik. Érted már?

       -  Értem – bólogat Gilice, s még a láblógázást is abbahagyja, ekkora okosságokat hallva. 

      Bori bólint. 

      - Te talán még azt is tudod, mi az, hogy iromba – mosolyog az anyó anyókásan.

       Ühühm, bólogat Borika, s összeszorítja a száját, mint a holló a csőrét, hogy ki ne pottyanjon a sajt. Hát persze, hisz épp most dugta be az utolsó sült-tök darabkát a szájába. Finom. Barátságos ez a csütörtök!

                                             

        Borika keresi, reggel nem találja az égen a holdat. Miért? Ha megtalálná, ha kifli alakú volna, most felmutathatna rá. Ő az a bizonyos Holdkifli kisasszony, aki (juhé, juhé, olhik muff) Piripirit várja? Tegnap erről is beszélgettek anyóval. Holnap, azaz ma, péntek. A pékhez (pénteken) együtt mennek. A PÉK perecet is süt. Sósperecet. Kenyeret, kiflit. Mikor Gilice kislány volt, úgy 90-95 évvel ezelőtt, ő vitte a pékhez, szakajtóban, a bedagasztott kenyértésztát. A pék befűtötte a kemencét, berakta a megkelt, nyers kenyeret. A kemence ontotta a meleget. S micsoda illatok szálltak ottan? A kenyér sarkát, meséli Gilice anyó, mindig megrágta, mire hazaért. Az édesanyja, akit Bori már el sem tud képzelni, olyan régen élt, soha nem szidta meg a lányát. Csak azt kérdezte, hogy: már megint találkoztál azzal a kisegérrel, aki kenyérvégen tengődik? 

       

       A pék fehér ruhában dolgozik. A liszt is fehér. A péntek fehér. Ilyesmiket gondol Borika, s már szedi is a lábát. Picit elkésik, 8 óra múlt pár perccel, mikor az iskolához ér, de nincs baj. A tanító néni is beszaladt a pékhez. A pék csak pénteken süt sósperecet.       

       Szombat? Borika szívesen menne ma is iskolába. Beszélgethetne Gilice anyóval. Még egy hete sincs, hogy először találkoztak, mégis olyan, mintha mindig ismerték volna egymást. Ez a barátság? Mit csinál most anyó? Talán a virágait locsolja, olyan szépek. Meddig élhet egy százéves anyó? Szombat. Szombaton sokat kérdez az ember, nem szalad iskolába, gondolhat Gilice anyóra. És gondolhat Jancsira, aki meg szokta cibálni a lányok haját, de ő fut a leggyorsabban az elsősök közül. És Zolira, aki mögötte ül. És Jolira, aki lány, de a bungi-építésben ő a főnök. Hallgatnak rá a többiek. A tanítónéni is főz ilyenkor? Anya igen. Babocska alszik. Alváshoz megkapja a cumit. Ha sír, ha felsír a rácsos kiságyban, Borika fut, visszaadja a cumit, amit Babocska álmában elveszít. Nem is lehet egyszerre álmodni, meg a cumira vigyázni. Ő, Borika is el szokta hagyni a kakót. Kakót Bori, a kisebbik bátyjától örökölte. Kakó az a rongyocska, amivel Bori aludt. Már nem alszik a kakóval. Ő már iskolás. Borika ül, száját összeszorítva, de most nem úgy, mint a szakállukat növesztő törpék. Gondolkodik. Szája szegletében mosoly. Szíve, szíve, szívesen menne most is iskolába.

                                                      

         A hetedik nap. No, ez vasárnap. Vasááárnap, vasááárnap. Ezt a balkáni gerle mondja, főleg nyáron, de ilyenkor is, szeptember végén is, itt is, most is... A ház előtti akácon, ami másfél emeletig is felér, egy vadgalamb, balkáni gerle, pár ágacskából fészket eszkábált. Attól kell félni, hogy kipottyan a tojás, vagy majd a fióka. Borika nézi. Borika aggódik. Süt a nap. Az akác levelei már majdnem lehullottak. Ami még fent van, most olyan, mintha aranyból volna. Csillog. Bori bátyjai, a szőnyegen hasalva, rajzolnak. Az egyik száguldó autókat, a másik kondorkeselyűt, békepipázó indiánt. Babocska alszik. 

       

       Bori is rajzol. A HÁZ teteje piros, az ablakban muskátli. Gilice a házban, üres a kispad. A KERÍTÉS alacsony, belátni a lécek között. A kertben körömvirág. Idébb, kicsit a levegőben, asztalka, rajta TORTA, meg egy SÜTŐTÖK. Nem körte, ott a katica, nézd csak meg jobban! Ez itt a PÉK, fehérben. Picit emlékeztet a cukrászra, de hidd el nekem, ő kenyeret, kiflit, sósperecet süt, tehát pék. Itt a péklapát is. Ó, ez meg egy szívecske? SZÍV-virág a muskátlik között. Láttál te már ilyet? Bárányorrú felhőcskék a szivárvány alatt. A rajz színes. VIDÁM. Fent, a lap sarkában, a kék égen, mosolygó napocska. Seprűs szempillái alól nézi a házat, a kerítést, a tortát, a sütőtököt, a péket, a szívecskét… Milyen vidám, gondolja, és már vigyorog is. Bori is, belül. Hiszen már tudja. Hiszen tudod te is? Itt a mese vége. Holnap, holnap hétfő…