KÖRHINTA

Éliás meglátta, Tóbiás felvette, Dödölle hazavitte. Bár ne tették volna. Mióta náluk van az árokparton talált patkó, pokol az életük. Reggeltől estig vitatkoznak, veszekednek. Éjszakánként álmatlanul forgolódnak, fél szemük nyitva, lesik a másikat, nehogy kiosonjon a házból, hóna alatt a szerencsével.

Békétlenség, bizalmatlanság ez a patkó, átok, nem szerencse, ahogy azt elsőre gondolták! Kié

a talált tárgy? Kié a patkó? Azé, aki élelmes volt, s rálelt? Azé, aki nem volt rest, s lehajolt érte? Azé, aki ügyesen a tarisznyájába tette, s fáradságot nem ismerve, hazáig cipelte? Ezen folyt éppen (és megint) a vita. Éliás a mondat végére ért, Tóbiás még nem kezdte el a mondókáját, így Dödölle sem tudott még közbevágni. A hirtelen támadt csendben jól hallatszott a kopogás.

– Ki kopog?

– Bújj be!

– Nyitva van... – kiáltottak egyszerre.

Az ajtóban szőke sörényes, rövid lábú, tömzsi

ló állt. Széles hátú, nyerget sose viselt, izmos muraközi ló.

Betessékelték. Sanya, a ló, megtorpant az előszobában. Csak kérdezne valamit, aztán megy

is. Minden útjába eső házba bekopog, de eddig még nem járt szerencsével.

Éliás szeme felcsillant. Tóbiás felemelte a mutatóujját. Dödölle szaladt a kamrába, kihúzta a palacsintasütő alól a rozsdás patkót (jobb helyet nem találtak neki, oda dugták egymás elől).

– Ez az?

– Csak nem ezt keresed?

– A tiéd? – kérdezték egyszerre. – Nem! – ingatta fejét a ló.

– Biztos?

Dödölle, mivel még mindig az ő kezében volt a patkó, inge ujjával megdörzsölgette a vasat, de Sanya így sem ismert rá.

– Nézd meg jobban! – biztatták a lovat.

– Hiába... – csóválta a fejét, lengette szőke sörényét a muraközi. – Ez valaki másnak hiányzik! Ott kellett volna hagynotok, ahol találtátok, hátha visszamegy érte, aki elveszítette.

Ez nekik eszükbe sem jutott. Felültek hát mindhárman a nyerget sose viselt, széles hátú muraközire, s útnak indultak. A ló (egy patkója hiányzott) sántikálva, bicegve vitte őket. Három nap, három éjjel keresték a helyet, ahol Éliás a patkót meglátta, de sehogy nem találták. Hárman három irányban mentek volna, de a ló egyszerre csak egy felé tudott, ment, ment az orra után. Egyre simábban, egyre kevesebbet döccenve, egyre gyorsabban haladtak.

– Itt már jártunk...

– Ezt már láttuk...

– De hiszen mi körbe-körbe... – kiáltották

egyszerre.

Hát persze! A körhinta, amin ültek, csikorogva-

nyikorogva pörgött-forgott. Forgott velük a világ. Tavasz, nyár, ősz, tél. Füvek, fák, házak, virágok. Erdők, mezők, hegyek, folyók, tavak. Sütött a nap, fújt a szél, esett a hó, szirmok kavarogtak...

Bár örökké tartana, gondolták. Hogy aztán mi történt? Nem

tudom. De a mesének itt (sajnos? szerencsére?) vége.