MUSKÁTLI A MADARAM

                                          mese eM-nek

 

 

Mesélni nehéz,

ki fejti meg

álmainkat,

ha mi is feledjük.

 

Nyakamban

láncocskán

két szó fityeg: igen és nem.

Ennyi s ne-tovább!

A medált eltehetjük.

Itt a mese, amit kértél.

Meglehet, suta tán,

nem a Yucatán félszigeten

történt ez, hogy írok,

velem, első-ízben,

a Petőfi út tízben

Kartalon.

Tartalom?

 

Ökörnyálat pengetek,

egyhúrú mély dallam,

medvebrummogásommal

az őszt ne zavarjam?

 

Lehettem volna viccesebb,

két Kubu közt spiccesebb?

A tér kitér.

 

Ez a jégenjárás évszaka,

hasít belém a tél szava...

bököd, a köd...

 

Nézd, nekem ez nem megy! Hiába!

Itt nem jönnek szembe holmi lények,

s hogy találkozunk (huh), meglátva

engem (hűha), visítva kitérnek.

 

Azt a sárgombócnak hitt három

vadmalacot, akik egy bokorban

tűntek el, nézd, őket se’ látom.

Se itt, se ott. Az a bokor hol van?

 

Visítva szaladt a sárgombócnak nézett

három vadmalac: ez jó volt - jó volt!

A kökénybokor, ahol hipp-hopp eltűntek,

sokáig bókolt.

 

Se itt, se ott. Bokrok is a holdban?

Kökény anyó, a jó, hol járhat

a Berek kék-kötényes tündére?

Muskátlimra ő gondolt szárnyat.

Álmodtam, vagy emlékszem trükkjére?

 

 

 

Muskátli a madaram, külön ész:

tud macskául, s hét-nyelven

fütyörész.

Tud macskául, s hét nyelvű a hahó!

Barátnéja Böde Bös‑

ke Kató.

 

Álmodtam, vagy emlékszem tükrére?

 

A nézőtér elsötétül és

a mocorgásnak annyi! Csütörtök!

Nyílik az ablak, kint egy fűrész

farkas-fogát fenik. Nyí, nem költök!

 

Igazat mondok,

nem tódítok,

nem lódítok!

Deszkát harap:

nem mutatvány,

nem bűvészcsel,

egy fűrész fűrészel.

 

Farkas-fogát fenik. Nyí, nem költök!

 

Egy szatócsbolt bútorát vágják,

aprítják tüzelőnek: fiókok,

pult, polcok egymás hegyén-hátán.

A szatócsboltról odébb még szólok.

 

Elmesélek, kibeszélek mindent:

futok-szaladok,

mint a pók, bejárok

minden zegzugot.

 

A szatócsboltról odébb még mesélek.

 

Most nyitom az első fiókot.

Ezt. Hogy elszalasztom, attól félek,

ide-gondolom a kis pókot,

nézd, szaladása: nyolc-lábú ének.

 

Sajnálom, rózsabimbók,

ma nincs dicséret,

nincs bók,

pát sem int a kis pók!

 

Pók-szaladása nyolclábú-ének.

 

Muskátlit ismerte, futólag,

Hálókészítő örökös gondban:

gyöngy, gomb, szeg, kékkő, berzseny, hólyag-

papír árnya közt, ő is a boltban.

 

Muskátli az ajtó fölötti

rézcsengő szavára feküdt és kelt.

"Lábakat kérjük letörölni!"

Örvendett, s megtanult minden tételt.

 

 

Jó tanítója, leste Sára.

Sára, a boltoskisasszony smaragd‑

szemű, szép, könyöklő macskája.

Bagoly-arcú, állacskám ne vakard! 

 

nyávintva merengette bajszát,

nyekegő halkan: fület ne bántson,

ő, ki zsákok, bödönök, kannák

közt szimatolt: lépte ritka bársony.

 

 

 

Vegyük át! Pók. Macska. Rézcsengő.

Muskátli szókincse kincs, gyarapult.

Ebédszünet, félegy, félkettő.

Jó napot! Nem maradt mosoly a pult

 

alatt, s kapható volt: szeg, tinta,

gyöngy, gomb, berzseny, kékkő. Semmi drága.

Mi történt? A kisasszony sírt, s

a vevő kért, de nincs hitel máma!

 

“Nem, nem adok, ne fizess pénzzel!

Nézd, kicsi Muskátlim megnyúlt, sápad,

mellében, torkában csönd fészkel,

napsugárból kössek neki sálat?

 

Kötném én a doktor felírta

szépet, de fonalat, jaj, nem tartok.

Ne-hem ke-hell pé-hénz!” Ezt sírta

a kisasszony. “ Fonalat hozzatok

 

mindenért cserébe!” Így vajon?

Így! Ne gondold hogy csak mesélgetek!

Fent, a rézcsengő táncolt: kasok,

kosarak, batyuk, bennükk kék egek,

 

fordultak délután, délelőtt:

pitypang-tüze, fű-parazsa, lángja,

tódult a sok fény. Képzelet győzd!

Kavard álom: kék, zöld, kék, zöld, sárga!

 

Fonalat sodorintok,

hosszú, mint a

szederinda:

száll a hinta.

 

Csíkja, foltja: zöld a szőnyeg,

Szövi a nyár,

balra tőled békarokka,

s nézd a jobbra ringó nádat,

este lesz, míg belefárad,

addig ropja.

 

Szőve, fonva:  kék, zöld, kék, sárga.

S nézd, Muskátli mintha mást szeretne.

Csak szomorú, a vak is látja:

itt van? hol jár? messze-messze. Lesz-e?

 

A nap már délutánba játszik.

Szép a sál, egy fordított, egy sima.

Még estike álma hibádzik!

Van kék, nincs piros, nem lehet lila.

 

Így szólt akkor könyöklőn Sára,

A dorombolást is felfüggesztve:

“Én esküszöm a szivárványra,

a szappanbuborékra, a tejre!

 

Üzenek, üzenek Bödének!

Eljön, ha hívjuk szíve-jó, meglásd!

Böde Böske kis ködmönének

ilyen színe volna, ha volna. Várj,

 

ő majd mesél repülést, táncot!

Kiskabátban járta, ködmönkétlen,

a világot. Száz pipacsot látott!"

 

A dal lett, a csavargás évében:

 

Milyen kis böde!  szélben, kiskabátban,

hét napja röpköde.

Egy alkonyi felhő

kék-lila szirmait

festeni megáll:

három nap az esztendő,

mese nincs,

ennyi csak, kitelik,

elrepül a nyár.

Milyen kis böde, szélben, kiskabátban,

hét napja röpköde.

 

Megnyúlt muskátlik adnak

kézről-kézre “hol jársz itt” katicát.

Itt, hol a madár se, itt, mikor a madár se jár.

 

Lásd, mint fent, a katicabogár

eljött, mert a katicabogarak

ilyenek. Gyerekujj, bokorág,

fűszál (bármi), fény felé tartanak.

 

Muskátli a madaram, külön ész:

tud macskául, s hét-nyelven

fütyörész.

Tud macskául, s hét nyelvű a hahó!

Barátnéja Böde Bös-

ke Kató.

 

Farkas fogát fenik. Nyí, nem költök.

Egy szatócsbolt bútorát aprítják.

 

Nyí a fűrész. Álmodom? szólok?

Jaj, polcok, jaj, fiókok! Jaj, nektek

titok-súgó darazsak, pókok.

Mit? egy olyan fiókot keresek,

 

mi hét-nyelven beszél? Fü-työ-rész?

De, ne gondolkozzak túl sokat: nyí,

nyí, nyí, nyí az udvari fűrész.

Hát, így volt: szeg, gyöngy, gomb, hólyagpapír

 

árnya, berzseny, kékkő, csíz, hólló?

Végre rátaláltam Muskátlira.

Alig élt. Vízzel, örömmel,  jó

kölessel, hogy lábra kell állnia,

bíztattam:

 

Cserép a dalban.

Cserépben búskomor: muskátli.

Skótkockás szoknyádban

Stefí, azt ugráld ki,

hogy mi baja.

 

Elveszett a boltoskisasszony

kötögette: napsugárból-sála.

Sála nincs, merre is szaladjon

az ember, a madár? S hol van Sára?

 

Ó, kék-kökényes, kék-kötényes

Anyó, te, aki tán mindent tudhatsz,

ki sárgombócnak nézett, kétes

külsejű vadmalacokat bújtatsz,

 

mondd, te bújtatod mostan Sárát?

S ki vitte el, hol keressem, merre,

Muskátlim: napsugárból-sálát?

Te tudhatod. Hogy jössz nagy szerencse!

 

Nézd,

Muskátlimnak csak jaj-szava van!

Kökény néz, mosoly születik.

Szürettől-szüretig tart.

Kökény néz, malacka lapul.

Ez itten alakul még.

Kökény néz, estharang kondul,

Csiperkére gondol még.

Kökény néz, toll száll: havazik?

Párnát ver, tavaszig vár.

 

“A sárgonbócnak nézett három

vadmalac köszöni szépen, jól van!

De madarad sála, sajnálom,

kár is keresned úttalan hóban:

 

hó alatt... Hét napja (a kéket,

a zöldet, a pirosat, a barnát)

elhagyott már minden emléket.

Ne keresd, mert nincs, bűvös hatalmát!

 

Kopott a bundám, fülem leszakadt,

de a mackód vagyok,

s van még ezer ok: maradok!

Kedvem ma undok,

nincsenek brummok,

de a mackód vagyok.

Ugye alhatok melletted.

Másé a könnyek,

rossz álmok jönnek,

én a mackód vagyok.

Ugye sírhatok a válladon?

 

Macidal, macidal:

én a maciddal vagyok!

 

Hintaszék, kertésznaci?

Maci-dal, maci-dal:

jöhetnek ködök, fagyok,

én a maciddal vagyok!

Orvosság gyűrt füleknek,

maci-dalok születnek.

Szavaim nem bolondok,

ma maci-mesét mondok.

Hintaszék, kertésznaci.

Maci-dal, maci-dal:

jöhetnek ködök, fagyok,

én a maciddal vagyok!

 

Ennek  a medvének nem is volt sála.

S hogy boldogul, hol könyököl Sára?

 

Kökény anyó arca telihold,

kék szemekkel keresgél, fák ága

között fagyöngy fészkel, ami volt,

mintha egy madár, mintha a Sára.

 

Lábnyomok: vadmalac, róka, őz?

 

Ágak közt valaki tervet főz.

Sárga szemmel nézdel az éjszaka.

Kökény anyó ne még, ne küldj haza!

 

"Tollat tépek, havat hordok,

eredj haza, annyit mondok!

Ágat török, szívet rontok,

eredj haza, annyit mondok!"

 

Üvölt-süvölt, félhetném szavát.

Hordja a havat. Ha el nem ül, én

bizony... kevés lesz minden kabát.

Forog a díszlet, jaj, összegyűrték,

 

papírgombóc a dúlt berek. Szél

rugdalja céltalan. És jaj-neki!

és jaj-nekem! Néven neveztél,

Kökény anyó. Körmét csak hegyezi,

 

mást gondol most a vihar, csitul.

(Ha lehet, győztest itt nem avatnék.)

Frissen lett hóbuckákon, kisnyúl

bukfencezget a megszelídült ég.

 

A sálat most kinek köszönjem?

Meglátom ezt a neve-nincs jázmint.

Messziről tapsikol, hogy jöttem:

"Visszaadom a sáladat Bálint!"

 

Ez madárijesztőnek néz tán

engem, de bólintok. Ő is örül.

Nevetve táncolunk, és némán,

mindannyian a tüzecske körül.

 

 

Reggel van, kiköthet a bárka.

Szememet még nem nyitom,

az ablak hervadó jégvirág meg pára.

Még itt az álom,

még kell, hogy halljak.

 

Muskátli a madaram

külön ész:

tud macskául, s hétnyelven

fütyörész.

 

A párkányon, a belsőn,

igen itt,

mert mese nincs,

tudjuk jól, te meg én.

Egy katicabogár,

van ilyen,

ül a megnyúlt muskátli

tél karmolta tenyerén.

 

 

 

 

 

Búth Emília