Búth Emília

Nyusziszáj  nem szájal  a gőgös rózsákkal de oroszlánszáj  hisz előfordul  hogy nagyon muszáj  bíz rájuk mordul:      — Ejnye rózsák rózsabimbók  rózsa-arcú  égen ringók ejnye!

Nem tudok bölcset, nem tudok többet és mást se mondani. Örömök gondját, bánat porontyát a lélek hordja ki. Versek születnek: komoly tüzeknek próbálnak látszani. Ki vette szavát, Isten ablakát (mondd) kinek tárja ki?

  TEGNAPRÓL MÁRA Úgy írok most, miként kezdetben: papírtalan vaksi tollnok, amíg össze nem áll fejemben a szöveg, kihúzok, toldok... Szélcsengők a rímek, köd-kürtök, hely-meg-határozó pontok. Madzagra kötött szőlőfürtök a hangok, megnyúló harmat- cseppek. Kezek, letakart tükrök, az arcok még mit akarnak? Úgy írok most, miként kezdetben, szó közben fordulok falnak. A KOCKA Bújna a Tornyai kastély mögé, de azt ’956-ban elemeire szedték, téglánként széthordták az emberek; így a nap, rozsdás vasgolyó, az aszódi kenyérgyár odvas kéményébe zuhan. (Van kéménye a kenyérgyárnak? Van. Elképzelhető.) Besötétedik. Bent lámpát gyújtanak. Azután, később, mikor a lámpákat eloltják, a nappali lárma, a reggeltől késő estig harákoló, harsogó, rikácsoló háttérzaj, mint egyetlen, pikkelyes lábú, széles hátú tyúk, fejét, csőrét, szárnya alá dugva, lassan elül. Repedésekből, résekből, karnis mögül, szőnyeg alól, mint kemény hátú bogarak, előmásznak, felerősödnek, lábra kapnak az éjszaka neszei. Az elekt...