Liget-ben

 TEGNAPRÓL MÁRA

Úgy írok most, miként kezdetben:

papírtalan vaksi tollnok,

amíg össze nem áll fejemben

a szöveg, kihúzok, toldok...

Szélcsengők a rímek, köd-kürtök,

hely-meg-határozó pontok.

Madzagra kötött szőlőfürtök

a hangok, megnyúló harmat-

cseppek. Kezek, letakart tükrök,

az arcok még mit akarnak?

Úgy írok most, miként kezdetben,

szó közben fordulok falnak.

A KOCKA

Bújna a Tornyai kastély mögé, de azt ’956-ban elemeire szedték, téglánként széthordták az emberek; így a nap, rozsdás vasgolyó, az aszódi kenyérgyár odvas kéményébe zuhan. (Van kéménye a kenyérgyárnak? Van. Elképzelhető.) Besötétedik. Bent lámpát gyújtanak. Azután, később, mikor a lámpákat eloltják, a nappali lárma, a reggeltől késő estig harákoló, harsogó, rikácsoló háttérzaj, mint egyetlen, pikkelyes lábú, széles hátú tyúk, fejét, csőrét, szárnya alá dugva, lassan elül. Repedésekből, résekből, karnis mögül, szőnyeg alól, mint kemény hátú bogarak, előmásznak, felerősödnek, lábra kapnak az éjszaka neszei. Az elektromos óra, igazi óraketyegést imitálva, ütemesen kattog. Méri az időt. A radiátor, a hűlő fűtés-csövek, rendszertelenül, változó intenzitással, egyre élesebben pattognak, innen- onnan találomra, vakon lövöldöznek a térben. Mind talál. A visszaverődő hangok nyomán kirajzolódnak a tárgyak: szekrény, asztal, polcok, polcon könyvek, előttük szék... Tapintható, kézzel fogható világ. Billen, fordul, zökken, csikordul...

A bűvös kocka eleinte nem adott ki különösebb hangot. Nappal legalábbis nem. Mint a malom, a sakk, a dominó, ez a kocka is speciális volt. Vakos. Azaz tapintható. A színeket jól megkülönböztethető jelekkel egészítették ki. Domború piros, kék, narancs-, süllyesztett citromsárga, fehér és zöld. Síkjukból kiemelkedő X-ek, pluszok, gondolatjelek. Homorú O-k, háromszögek és négyzetek. Maga a kocka ugyanúgy működött, mint az „igazi”: 8 db sarok-, 6 oldal-, 12 db élkockából és egy középső elemből állt. A középső elem biztosította az oldallapok szabad elfordulását és a kocka kohézióját. Rendszertelen forgatással az oldalak színösszeállítását keverni lehetett. „Bizonyították” (hallotta), hogy elméletileg bármely keverés után, legfeljebb 20 tekerésből kirakható, de az összetettsége miatt összesen 43 252 003 274 489 856 000-féle (negyvenháromkvadrillió-kétszázötvenkettőtrillió-hárombillió- kettőszázhetvennégymilliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezer; kb. 4,3·1019) eltérő állás hozható létre. Cél, hogy egy előzetesen összekevert kockából forgatással visszaállítsuk az eredeti, rendezett színösszeállítást, vagyis minden oldalon azonos színű lapocskák legyenek.

Így született? Fejlődési rendellenesség? A felnőttkori vakság hordaléka? Elveszítette ezt a képességet vagy soha nem is tudott térben, három dimenzióban gondolkodni? Eddig fel sem tűnt, csak most, hogy képtelen térben látni a kezében, markában tartott kockát, döbbent rá, ha az egyik oldalt tapintja, a másik eltűnik, ő csak síkban képes... ő a síkban van otthon. Homloka mögött kézi vezérlésű GPS, hóna alatt papirusz-tekercs, rajta tussal kihúzott sikátorok, sztrádák, gyalogjárók útvesztője. Kiteríti asztalra, padlóra, szemével, mutatóujjával maga előtt járva lép; pontról pontra: A-ról B-re (épp csak érintve C-t, kis ívben megkerülve D-t), mikor agyában megtervezi (utcára nem megy ki) a lakásban megteendő útvonalat. Fentről perspektivikus alaprajzot, madártávlatból sematikus térképet, speciális szabásmintát lát, mikor „csukott szemmel” elképzeli, hogy innen oda, onnan ide... Folyamatos, szaggatott vonalakon fut az ujjbegye, vezetőszál mentén jár, jut el a célponthoz. Szekrény, asztal, ágy, szék, nem tereptárgyak, csak pontok.

A dominó, a malom, a sakk, síkra korlátozták, de ez az új játék (fogócska? bújócska?) átcsalogatta a térbe. A kocka a kezében némán, alig hallható percegéssel engedelmeskedett; fordult, véletlenszerűen illeszkedtek, keveredtek a számára is értelmezhető, követhető jelek, a színek. Közeledett, távolodott, majd megint elérhetőnek tűnt a cél. Napok, hetek óta (réges-rég túl a huszadik lépésen) birkózott a feladattal. Az utolsó élkocka helyre fordításán mesterkedett már, mikor valaki átkopogott a szomszéd szobából: hagyd már abba! Nem értette, mi van. Kezében megállt a kocka. Kint, a lehúzott redőnyön túl, hold volt? Hold nem volt? A kutyák mélyen hallgattak. Bent, az elektromos óra, igazi óraketyegést imitálva, ütemesen kattogott. Mérte az időt. A radiátor, a hűlő fűtés- csövek, rendszertelenül, változó intenzitással, egyre élesebben pattogtak, innen-onnan találomra, vakon lövöldöztek a térben. Mind talált. A visszaverődő hangok nyomán kirajzolódtak a tárgyak: szekrény, asztal, polcok, polcon könyvek, előttük szék... Fülelt. Várt. Azután óvatosan megmozdította; a kocka feljajdult. Csikordult, mint a kenetlen kocsikerék, mint tányéron a kés. Billent, fordult, zökkent... csikordult... hogy aztán helyére kerüljön minden.

ITTHONRÓL HAZA

Karnyújtásnyira kertajtó, kilincs, tenyerembe’ ég a „rosszkor” parazsa. Kerülőút, másik hely pedig nincs.

Itthon vagyok, s (itt) még nem értem haza.

Diófánk (árnyéka teli kosár)

ága elbírja-e még ezt a hintát? Fehérre izzó gömb, magasan jár

a nap, éget, felissza most, amit lát:

eltűnnek arcok, tükrök, tó, tócsák. Nekifutni, egy utolsó próbát

még megér: tüskés rózsa (utcagyerek)

könnyű szívvel, átzuhanni... ide. Hová is? A szirmokat ki vigye?

Ki őrzi a házat, mikor elmegyünk?

E-mEZZO

Éjszaka (pontra-pont) kigondolom

reggelre sík-szöveggé tömörül átteszem három-dimenzióba megforgatom a tengelye körül (a tengely én vagyok)

oldalára zökkent papírhenger zümmögése ad erőt a szónak (színt formát)

játszanék még de hallom: vigyázat az ablakok záródnak! és nincs védő-korlát

JÉG-VIRÁGZIK

Szavak fészkelődnek ágyamba, agyamba. Álmatlanul, teljes fordulatszámon pörgök. Félérett – „lájtos” – mosolyom kifacsarva. Így talál rám ez a szíve-nagy csütörtök.

Középső testvért, rokon, ölel magához. Soha már, s jöhet bármi...! A helyzet odvas, tűnődik, s mint ahogy kisnövény-határoz

az ember, leveles tenyeremből olvas

(engem?) január... szemembe néz, borzongva, gondolataimat némán szortírozza.

Vak-tükör, homály: a tavasz takarásban.

Ez itt a tél. Minden „jaj”-ban akarás van? Havas háztetők csipkés gerincét bontva tör a reggel jégvirágot, ablakomba.

TEJFEHÉR

Egy hónappal az elesés, két héttel a műtét után (combnyaktörés) elmondhatjuk,

hogy túl vagyunk a nehezén; nagymama jár.

Óvatosan,

lassan,

lépésről lépésre

hódítja vissza a szobát:

ágy-szék-asztal,

(ide s tova)

a képlet egyszerű, tiszta.

A mézes tejet úgy issza,

mint legszófogadóbb kislány korában, ős-nyugalommal,

csukott szemmel,

az utolsó kortyig,

levegőt sem véve.

Törékeny ujjai alatt reszketve sápad a csésze.

Körhinta

Éliás meglátta, Tóbiás felvette, Dödölle hazavitte. Bár ne tették volna. Mióta náluk van az árokparton talált patkó, pokol az életük. Reggeltől estig vitatkoznak, veszekednek. Éjszakánként álmatlanul forgolódnak, fél szemük nyitva, lesik a másikat, nehogy kiosonjon a házból, hóna alatt a szerencsével.

Békétlenség, bizalmatlanság ez a patkó, átok, nem szerencse, ahogy azt elsőre gondolták! Kié

a talált tárgy? Kié a patkó? Azé, aki élelmes volt, s rálelt? Azé, aki nem volt rest, s lehajolt érte? Azé, aki ügyesen a tarisznyájába tette, s fáradságot nem ismerve, hazáig cipelte? Ezen folyt éppen (és megint) a vita. Éliás a mondat végére ért, Tóbiás még nem kezdte el a mondókáját, így Dödölle sem tudott még közbevágni. A hirtelen támadt csendben jól hallatszott a kopogás.

– Ki kopog?

– Bújj be!

– Nyitva van... – kiáltottak egyszerre.

Az ajtóban szőke sörényes, rövid lábú, tömzsi

ló állt. Széles hátú, nyerget sose viselt, izmos muraközi ló.

Betessékelték. Sanya, a ló, megtorpant az előszobában. Csak kérdezne valamit, aztán megy

is. Minden útjába eső házba bekopog, de eddig még nem járt szerencsével.

Éliás szeme felcsillant. Tóbiás felemelte a mutatóujját. Dödölle szaladt a kamrába, kihúzta a palacsintasütő alól a rozsdás patkót (jobb helyet nem találtak neki, oda dugták egymás elől).

– Ez az?

– Csak nem ezt keresed?

– A tiéd? – kérdezték egyszerre. – Nem! – ingatta fejét a ló.

– Biztos?

Dödölle, mivel még mindig az ő kezében volt a patkó, inge ujjával megdörzsölgette a vasat, de Sanya így sem ismert rá.

– Nézd meg jobban! – biztatták a lovat.

– Hiába... – csóválta a fejét, lengette szőke sörényét a muraközi. – Ez valaki másnak hiányzik! Ott kellett volna hagynotok, ahol találtátok, hátha visszamegy érte, aki elveszítette.

Ez nekik eszükbe sem jutott. Felültek hát mindhárman a nyerget sose viselt, széles hátú muraközire, s útnak indultak. A ló (egy patkója hiányzott) sántikálva, bicegve vitte őket. Három nap, három éjjel keresték a helyet, ahol Éliás a patkót meglátta, de sehogy nem találták. Hárman három irányban mentek volna, de a ló egyszerre csak egy felé tudott, ment, ment az orra után. Egyre simábban, egyre kevesebbet döccenve, egyre gyorsabban haladtak.

– Itt már jártunk...

– Ezt már láttuk...

– De hiszen mi körbe-körbe... – kiáltották

egyszerre.

Hát persze! A körhinta, amin ültek, csikorogva-

nyikorogva pörgött-forgott. Forgott velük a világ. Tavasz, nyár, ősz, tél. Füvek, fák, házak, virágok. Erdők, mezők, hegyek, folyók, tavak. Sütött a nap, fújt a szél, esett a hó, szirmok kavarogtak...

Bár örökké tartana, gondolták. Hogy aztán mi történt? Nem

tudom. De a mesének itt (sajnos? szerencsére?) vége.

HATÁR

embertelen viszonyok 

istentelen körülmények

a megpróbáltatások

csak profilképet cserélnek

a szabadság végtelen égig ér – 

bőröd a határ póráza nincs

a lélek

csukott szemmel hazatalál

Téli álom

Emlék a tavasz, kis papírhajó; jégpáncél alatt alszik most a tó.

Mozdulatlan szép, gyöngyszemű halak, álmodnak odalent őszök, nyarak.

Mint vízbe dobott, megfeneklett kő, moszatos arcú, nagy néma idő,

semmit nem felejt, szakadhat a hó... jégpáncél alatt alszik csak a tó.

Vargabetű

Borostyán, a kiöregedett sárkány, a meredek hegyoldalba vájt pincesoron vett magának

lakást. Mivel a szőlőműveléshez nem értett, s borral, musttal nem akart pancsolni, eladta a pincében talált holmit. Mit is kezdett volna sárkány létére szőlőpréssel, puttonnyal, lopótökkel, borosüveggel, demizsonnal, csobolyóval? Mikor

az utolsó kongó hasú, keskeny dongájú hordótól

is szerencsésen megszabadult, elégedetten körülnézett. Barátságos barlang ez, semmi fölösleges, minden a helyén, gondolta. Kellemes félhomály, megfelelő klíma. Az ágyban szalmazsák, a falon képek. A sarokban tűzhely, a túlsó falnál

vizespad, rajta vödör, nem kell messzire mennie, ha megszomjazik. No nézd, a padon, a vödör mellett, szépen sorban, mint ágon a verebek, hét királylány: Anka, Manka, Panka, Ica, Vica, Árnika

és Veronika. „Lóg a lába, lóga... nincsen semmi dóga...” Ült a hét ölbe tett kezű leány, s lógatta a lábát. Borostyán megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Embert, királylányt soha nem evett, nem rabolt (sárkány, tehette volna), nem is tudja, hogy ezek itt, mikor, hogyan kerültek hozzá. Mi legyen most velük?

A lányok akkor összesúgtak, s mint akik otthon vannak, mintha mindig is ezt tették volna,

mentek, futottak: mosni, főzni, takarítani, piacon kiválasztani a legfrissebb káposztát, hazahozni

a legszebb almát, virágot öntözgetni, macskát cirókálni. Tisztázzuk csak! Borostyánnak nem

volt macskája. Volt viszont egy árva kis birkaképű szimurgja. Csak csúfolnák a többiek, mormogta Borostyán, mikor meglátta (száz éve is van annak) a fészekből kipottyant birkafejű vakarcsot.

A zsebébe tette, hazavitte, s most is itt van vele, velük. Nagy mókamester, kedves jószág. Földre ejtett zörgő diót pofozgat, s szinte már dorombol, mikor állát, füle tövét vakargatják. A hatodik lány ehhez különösen értett. Szóval futottak, hatan hat felé. A hetedik csak ült, ült tovább, lóg a lába, lóga, mintha dóga nem is vóna. Borostyán végigmérte

a szorgoskodó lányokat, a tőle telhető legszebb mosollyal. Sárkánynak ez nem is olyan egyszerű! Kénsárga szeme megszelídült, pikkelyes homloka kisimult. Aztán elkomorult. Tekintete megakadt

a hetedik lányon. Veronika még mindig a padon ücsörgött; a félhomályban hunyorgott picit, hogy jobban lássa Borostyán arcát. Okosabban tette volna, ha szeme elé kapja a kezét. Borostyán, a sárkány, most borzasztó pofát vágott. (Miért? mérges, gonosz, szigorú? szomorú? mi nem tetszik neki? csak dühös? ezt maga a sárkány sem tudta volna megmondani, én is honnan tudnám?) Veronika halálra rémült, kővé dermedt ettől a tekintettől. Aztán valahogy erőt vett magán, s hogy ne féljen annyira, dúdolni kezdett. Hangja lassan, nagyon lassan erősödött: lebbent, libbent, zizzent, surrant, hussant, babrált, esőcsepp kopogott, ujjbegyecske dobogott, égen, ágon, bádogtetőn, küszöbön, láthatatlan párkányon.

A testvérek: Anka, Manka, Panka, Ica, Vica

és Árnika összenéztek. Nem telt bele egy perc,

már mind, anélkül, hogy abbahagyták volna a tüsténkedést, zümmögve-zummogva dúdoltak, énekeltek. Pont úgy, mint Veronika. A kötél-

re teregetett ingek, abroszok, párnahajak, mulatságos táncba kezdtek. A frissen főtt sárgarépafőzelék, mint a nap, édesen, mézesen ragyogott, kerek képpel vigyorgott a tányérban.

A kifényesített kilincs, az ágy rézgombja úgy csillogott-villogott, mint még soha. A piacról hozott alma elpirult, a lila krókusz bukfencet vetett a virágládában. A kis szimurg kezesedett, mint egy igazi bárány, miközben összegömbölyödve már-már dorombolt. A sárkány szívébe akkor szelídség, öröm költözött.

Itt vége is lehetne a mesének azzal, hogy: és így éltek, Borostyán és a hét királylány, boldogan, míg meg nem haltak. Hogy boldogan, úgy tudom, stimmel, de ebben a mesében van még egy kis vargabetű. A királylányok, mind a hét, annak rendje és módja szerint, szép sorban férjhez mentek. Árnika vitte magával a kis szimurgot. Már Veronika is hét határon túl volt.

Borostyán magára maradt, de soha nincs egyedül. Ha mégis úgy érzi, hogy üres a barlang, csak rágondol, csak becsukja a szemét, s már hallja is (hallhatod te is, ha a meredek hegyoldalba vájt pincesor felé visz a képzeleted). Veronika még ma is ott énekel (a sárkány szívében). Hangja lebben, libben, zizzen, surran, hussan, babrál, esőcsepp kopog, ujjbegyecske dobog, égen, ágon, bádog- tetőn, küszöbön, láthatatlan párkányon.

Felkészületlenül

Felkészületlenül ér bármikor

és elviselhetetlen ezzel-azzal 

vigasztalhatnám magam 

de vigasztalan vagyok kezed ügyébe

közelebb húzom hogy elérd

a poharat

ha megszomjazol érintetlenül marad a víz

az étel

a csend

nélkülem járod most a végtelent