🦋 szitakötőben

 

ABLAKNÁL

Este van.
Nem látsz át
a hideg üvegen.
Nincsenek csillagok?
Most minden idegen.

Visszanéz. Ismerős?
Látod az arcodat.
Kíváncsi tenyered
tenyeret tapogat.

Tud sírni, nevetni.
Ki lakik ott, belül?
A választ (senki más),
te tudod egyedül.

SZILÁNKOS

A fájdalom
egy perce is sok —
benned van a mérce

Arcodat
nem a telihold festi
krétafehérre

Hallgatni kell
amikor szólni nehéz
beszélni fáj

Szilánkosra tört
tó tükréből némán
néz fel a táj

EGY MEG EGy

Van hogy az egy is nagyon sok
néha a több is túl kevés
kifordított zsebben a lyuk
tenyeredben a viszketés

A több nem feltétlenül sok
de az egy több a semminél
Kiabálj ha kedved tartja
ahogy a torkodon kifér

MIT TUD

Mit tud az erdő,
amit a rét nem?
Árnyékot adni
nyári napsütésben.

Mászhat a medve
tölgyre, juharra.
Málnabokor lesz
merészek jutalma.

Mit adhat a rét,
s mit nem az erdő?
Mezítláb járhat
szirmok közt a szellő.

Szemét ernyőzve
messzire láthat,
fáradt katica
ujjadra leszállhat.

KIDŐLT FA

Kispárnája nincs,
úgy fekszik a csupasz földön.
Hangyák bolyongnak,
lepke lép a kidőlt tölgyön.

Hegyek és völgyek:
titkosírás mohos kérgen.
Mesélek róla,
hogy megint az égig érjen.

FORTYOGÓ

Fortyog kavarog
lehidal billeg
minden változik
igazán színleg
lassan hirtelen
időre tétre
míg nyelved forog
nem is lesz vége

HAJÓS

Megváltozik a szélirány
a légzsák nem tétovázik:
lobog – neki ugyan mindegy…
ez az irány vagy a másik

Megbillen fordul a hajó
feszül a vitorla dagad
nagy kérdés neked számít-e
hogy merre lobog a hajad

HIDEG A FÖLD

Hideg a föld. Kemény. Jeges.
Fényes a Hold, engem keres.
Nem szeretnék felébredni,
télen margaréta lenni!
Sem cserépben, sem vázában.
Azt álmodom, hogy már nyár van:
szirmot bontok, öröm szed szét.
Száz kishúgom játszik lepkét:
táncra perdül égkék, fűzöld…
Árnyékomban hangya hűsöl.
Engem, magát, nyarat, kertet…
Ő álmodja ezt a verset?

VERÉB

Tócsát talált a veréb
tán fürödni készül
teszi magát a tükörben
majdnem beleszédül

Két szeme csillogó gyöngy
mintha tükör volna
kényes fruska illeg-billeg
szeplőit számolja

Porba többé soha nem lép
okos veréb ugrál
találkozhatsz te is vele
várd a gémeskútnál

ATÜKÖR

Öreg tükör
nagy vén tükör
töredezett foncsor
lóg a falon
felderül ha
belenézel olykor

Emlékszik szeme-szép
kondor nagyanyádra
nagyapád szakállát
mindig megcsodálta
látott karon ülő babát
ipát apát sógort
fiatalnak lenni
bólogatsz hogy
jó volt

Öreg tükör
nagy vén tükör
töredezett foncsor
lóg a falon
felderül ha
belenézel olykor

Tündöklése királysága
színes álom
válladra száll
mint a madár
ahogy ő
te újra látod

HOLDFÉNYES

Tenger sok búzaszem,
megszámlálhatatlan
poros magtár,
kincses sziget…
Ne hidd, hogy lakatlan!

Pók ül a sarokban,
ez itt egy molylepke,
szú lakik
a gerendában.
Álljunk meg egy percre!

Dorombolni késő,
korai cincogni.
Macska-egér
harc nem játék,
kinek fogsz drukkolni?

Búzahegyek, dombok,
fel le át ki rézsút.
Merre szaladsz,
hová vezetsz
holdfényes egérút?

NAPSÜTöTTE

Aranyvarangy,
csücskös béka, leveli,
békabőrét
(varázsszóra) leveti.

Három napra
aranyhalak lehetnek.
Hiszed vagy sem,
ők is csodát tehetnek.

Zsebtükör lesz
a Kocka-tó: kerekül.
Fűzfa ágán
száz kis barkagyerek ül.

Vízre hajló
napsütötte cifraság…
Gondold csak el,
mennyi, mennyi kívánság!

TÁJOLÓ

Gombolyítsd fel a fonalat,
tű fokán átbújva
gyere vissza a kályhához.
Gyere, kezdd el újra!
Megjegyezni, felsorolni,
nem is gyerekjáték:
mettől meddig három lépés
szekrény, asztal, ágy, szék.
Ez itt a kert, ez az utca.
Ez tér, ez a város.
Fehér holló, ferde torony.
Semmi nem szabályos?
Gyere vissza a kályhához.
Tervezz újra, másképp!
Aki mer, nyer: fütyörészve
hét tengeren átlép.

ISMERETLEN

Gyöngyözik a homlokom
borsózik a hátam
alattam mély szakadék
bárcsak volna szárnyam

hajam lobog szél süvít
megremeg a lábam
zúg a fülem dúdolok
itt még sose jártam

A LEVÉLNEHEZÉK

A lakótelepen, egy lapostetős ház, a legszürkébb háromemeletes földszintjén, élt egy szegény asszony, Baja-tenger Mérge-sok, akinek se kutyája, se macskája, se egy inci-finci egere, se egy szentjánosbogara, de még egy vacak mobiltelefonja sem volt. Nem volt, akit felhívjon, nem volt, aki rápittyegjen, sms-t küldjön neki. Nem szeretett senkit. Őt sem szerette senki. Baja-tenger Mérge-sok, ahogy a mosolya-nincs, cérnaszájú, ráncos homlokú asszonyt a környékbeliek nevezték, görbén nézett minden gazdás és gazdátlan négylábúra. Na és a madarak? Összevont szemöldökkel jött-ment, haragudott darura, gólyára, bölömbikára. Verebet, rigót nem tűrt meg a párkányon: hess! Az a szó, hogy gilice, hogy cinke, hogy csíz, hiányzott a szótárából, véletlen se jött a szájára.

Lakott abban a házban, közvetlenül Mérge-sok papírplafonú konyhája fölött hét eleven manó. A manók naphosszat csiszegtek-csoszogtak, kipegtek-kopogtak, kanalat csörgettek, poharat koccantottak, diót törtek, mákgubót roppantottak, egyszóval reggeltől estig bosszantották az alattuk lakót. Pedig ők igazán mindent megtettek, hogy ne zavarjanak senkit. Zoknit húztak a papucsukra, kenyérhéjjal kanalazták a déli levest, pohár helyett krókusz-kehelyből itták a limonádét, diót nem törtek, s éjszakánként mezítláb álmodtak. De hát Mérge-soknak minden igyekezet kevés volt.

Megelégelték ezt a manók. Valamit tenni kellett. A Ravasz Pókasszony Lappföldön, többnapi repülőútra, hozzá nem mehettek. Palástya, a mindig kedves, de egyszer gonosz, másszor jó bűbájos, csak széttárta a kezét, ő ehhez nem ért. Felkerekedtek akkor a manók, s elmentek Gaborbához, a huszonnégypikkelyes, hétuszonyos, porcelánhasú, vénségesvén nagyhalhoz, aki télen, nyáron gyapjúsálat hordott a nyakán, lengőkopoltyúja alatt. A hínáros, huzatos Kockatóban lakott, egy parti fűzfa mélybe nyúló gyökerei között, s már várta a manókat. Fejét a víz fölé emelte; lassan, tagoltan, hangtalan tátogott. Mit mondott? A manók buzgón bólogattak, mindent értettek, s megfogadva a bölcs tanácsát, otthon összedugták a fejüket: melyik az a tárgy, mi az a valami a lakásban, amit ők egyformán szeretnek? Nem tanakodtak sokáig. A legkisebb manó nevén is nevezte a tárgyat. Dédapa levélnehezéke volt az, egy zsemle nagyságú, szivárványszínű, domború hátú különös, százéves kő. Dédapának sok barátja, ismerőse volt a világ minden részén. Még Afrikába is levelezett. Egyszer a Galapagosz szigetekről küldte szivélyes üdvözletét neki valaki. Ő, dédapa rakta rá ezt a követ az íróasztalán tornyosuló borítékokra mindig, hogy valami hirtelen támadt huzat papírsárkánynak ne nézze, ki ne röpítse a drága képeslapokat az ablakon… Ez a kő a legkedvesebb, a legérdekesebb, a legtitokzatosabb, ami az övék. Ezt kell odaadniuk Baja-tenger Mérge-soknak, ha segíteni akarnak rajta, meg persze magukon.

Heten emelték, nyögve cipelték, görgették Mérge-sok küszöbéig, a nekik malomkőnyi, szivárványos kavicsot. A lépcsőfordulóban állt, hetük közül mindig egy, s jelentette a többinek, hogy mi történt. Az első négy napban semmi. Mérge-sok ki se dugta az orrát. Az ötödik nap reggelén belebotlott a kőbe, morgott is valamit nem-létező bajusza alatt, de le sem nézett, hogy mi az. Hatodik nap, ez akkor szerdára esett, ügyesen kikerülte, átlépte, csütörtökön viszont lehajolt, s felvette az útjába került követ. Felvette, forgatta, bevitte a lakásába. A manók egymás vállára állva, a kulcslyukon lestek. Persze csak a hetedik, a legfelső, a kicsi látta, s közvetítette (mint egy bársonyos hangú narrátor a természetfilmet) a testvéreinek, hogy mi történik bent.

– Lép ide, lép oda… Mérge-sok, tenyerén a nagy kavics… – suttogta a kis manó, és folytatta: – Óvatosan, mintha tojás, mintha kristálygömb volna, lerakja az asztalra. Félénken, kicsit bizonytalanul, hajszálnyit remeg a keze, megsimogatja. Sercenés, roppanás… a kő oldala repedezni kezd. Körbehasad, mint egy szendvicsnek körbevágott zsemle… a két fél, alsó, felső egymáson marad, de látszik a törésvonal… Ott a vonalon, előbújik… mi ez? lassan, nagyon lassan, előbújik egy láb. Egy, kettő, három… négy apró láb. Mérge-sok feszülten figyel. Kis szünet. Most előbukkan egy picit hosszúra sikeredett nyak, a nyakon ringatózó fej. A fejen csúnyácska arc, rajta két pislogó szem, fültől fülig száj. Teknős, csapja össze két tenyerét Baja-tenger Mérge-sok. Mosolyog! Homloka kisimult, szája mellől eltűntek a mély árkok, arcáról a barázdák. Csak a szeme körül maradt meg pár halvány szarkaláb… El se hiszem! Ez volna ő? Átváltozott, a manóba is, átváltozott ő is, mint tenyerén a kő. Snitt!

Aznap a manók (csütörtökön) örömtáncot lejtettek Mérge-sok papírplafonja fölött, de ő nem kopogott fel a seprűnyéllel, hogy: cseeen-deeet! Videó nem készült róla. Így történt vagy sem? Névtábláján majdnem ákombákom, dűlöngélő, szálkás manóbetűkkel (olvasd csak el!) ez áll: özv. Kovács Jánosné, Margit néni, Arca-kedves Szíve-jó. A szegény asszony, akinek se kutyája, se macskája, csak egy szivárványszín teknőse van, bizony, még ma is él.

MANÓ-TÁNC

Ki tudja, mióta,
a kert közepén egy
vénséges-vén diófa áll.
Elveszett? Nincs kulcsa?
Rigó, csíz keresi:
Szokatlan, különös, furcsa!
Törzsén titkos ajtó,
ajtón titkos kilincs,
fa odvában négy manó él.
Egy tulipánsipkás,
egy répanadrágos,
egy szilvaszemű csizmás s egy
hószakállú törpe.
Három mindig alszik,
egy mindig körbe-körbe-jár…
vagy ül a diófa
alsó, hintatartó
ágán, ki tudja, mióta már.

ÁRNYJÁTÉK

Nyílik a doboz,
holdfény reflektoroz.
Árnyékot vetnek,
megelevenednek,
holdfényre gyűlnek,
lesznek és eltűnnek:
árnyak, figurák,
tüllök, csipkeruhák…

Megkoronázva
hegyek-völgyek árnya,
fák sziluettje
feketére festve,
virágok, felhők,
fekete napernyők,
fekete darvak…
Vége nincs a dalnak?

KEZESBÁRÁNY

A paraván fent
kötélre csipeszelt
fehér lenvászon
elhagyott padláson.

Nézz a kosárba,
ide vannak zárva:
kézbe vehető,
néven nevezhető

kezesbárányok,
puha kesztyűs bábok.
Álmok, emlékek,
faragott kellékek,

cifra hátterek.
Levegőt se vegyek?
Lármás kereplő.
Ki a főszereplő?

KÉRDÉSEK

Hátborzongató 
és gyönyörű egyben:
riadt varangy ül
nyirkos tenyeremben.

Szíve ver, lüktet:
lesz eső? Hol a part?
Kérdésre kérdés:
honnan jön? Merre tart?

Szemében látom,
ahogy ő lát engem.
Kinevet, borzong?
Tetszik-e a versem?

DOBOZOS VERS

Mikor kicsi voltam
nyakába vett apa
felemelt a bátyám
hátán cipelt anya
örvendett a világ 
tapsolt és szeretett
röptetni is próbált
szárnyas kis gyereket
felnéztem a fákra
fölém nőtt egy jázmin
ültem három lábú
székecskén kissámlin
mire szólni tudtam
elveszett a titkom
hogy megtaláljam hány
dobozt kell kinyitnom?

FŰ, FA, VIRÁG

Fű, fa, virág,
fecskefészek,
része a világnak.

Ujjbegyeden
egy katica 
vígan sétikálhat.

Rézkarc éles,
tűhegy pontos,
mákszemnyi, parányi:

fűszálak közt
gombot, gyöngyöt,
meg lehet találni.

Kút láncára 
hajnalka fut,
indulhat a napod.

Árnyékodat
este felé
szögre akaszthatod.

SZÉL LAPOZTA

Mire megy ki a játék,
mitől fordul a kocka?
Szél a könyvet ettől eddig,
olvasatlan átlapozza.

Nem láthatod az utat 
egyenesnek vagy görbének.
Van eleje, van vége, 
mégsem kerek a történet.

Nyeregben maradt a vitéz?
Becsületén nem esett folt?
Tüzet okádott a sárkány?
Tisztességes küzdelem volt?

Hiányoznak a részletek.
Hányszor fordult át a kocka?
Szél a könyvet ettől eddig,
olvasatlan átlapozta.

BOHÓC

Csetlik-botlik:
nem esetlen, 
esendő.
Kezében egy
összecsukott 
esernyő.

Ott kint eshet.
A porondon 
süt a nap.
Harangvirág
Bohóc fején 
a kalap.

SZEMFÉNYVESZTÉS

Ezüst cilinderben
nyúl lapul, várja
hogy hármat koppanjon
a varázspálca.

Mikor fülön fogják,
reszket a térde,
rúgkapál. Ez is a
mutatvány része.

Elül a tapsvihar.
Csak egy dob pereg.
A porond esti rét.
Arca hold-kerek:

reflektor kíséri,
száz szempár tükre.
Szárnyra kap a mágus
tűzmadár trükkje.

CIRREGŐ KABÓCA

Ifjúságom mára múlt.
Koronám rég elgurult.
Valaha ember voltam,
emberi nyelven szóltam.
Hogy halhatatlan lettem,
élek kabóca testben.

Ha nap süt, énekelek.
Árnyas szőlőlevelek
ringatnak. Üldögélek.
Úgy élek, mint a vének.

Szemem pár mákszemnyi kő.
Jól megtréfált az idő.
Vénülök, hátam görbe.
Nem nézhetek tükörbe.
Hogy halhatatlan lettem,
élek kabóca testben.

Hangom, dalom a régi,
nagy öröm nem csipkézi. 
Cirregésemet szikla,
nyár ege veri vissza.

MEGY A GŐZÖS

Szenet eszik, párát böfög,
zakatol csak, nem dübörög.
Ül az ember keskeny padon,
néha kinéz az ablakon.

Ringatózik, ring a táj is,
benne tölgyek, körtefák is…
Bakterház, kert, erdők, mezők,
sorompónál integetők.

Jön, jön a hegy, nem kis bucka.
Alagút visz átra, túlra.
Hegy gyomrában feketeség,
kék pötty, dereng a messzeség.

Sípol, zökken, áll a vonat.
Nincsen hordár? Nincs lófogat?
Hazaértem, itt a vége!
Beugorhatsz egy mesére!

Volt kalauz, jegyet kérő,
masiniszta, messze néző…
Kicsi voltam, mindent láttam.
Kitalálod, hogy hol jártam?

PIROS AZ ÉG ALJA

Piros az ég alja. 
Hold malmát szél hajtja:

morogva zúg, pörög.
Egy perc, s már dübörög.

Forgószél, hangorkán, 
zúdul ki hét torkán:

sziklát bont, fákat dönt. 
Nyomában nagy, mély csönd.

SZOMSZÉD

Két oroszlán bömböl, 
öt orrszarvú trappol,
elefánt trombitál: 
nagyzenekar hangol.

Csupa fül a panel, 
vékonyak a falak.
Csak a szomszéd horkol:
„ne zavarjanak!”

FŰZFA 

Mióta az eszemet tudom,
növeszti zöld haját.
Vihar elől a túlsó partra
soha nem szalad át.

Mikor megnyírják, sebezhető:
nyaka, háta pőre,
ha új sörénye földig ér,
akkor kap erőre.

SZERENCSEKAVICS

Vele alszom, vele kelek,
zsebre vágom, ha elmegyek.

Segít nekem bajban, gondban, 
pici, elfér a markomban.

Vigasz, öröm, bűvös erő:
kavics-forma kerek kis kő.

Velem játszik, velem tanul.
éjjel párnám alatt lapul

Ha elhagynám lótva-futva,
vajon megtalálnám újra?

Vigyázok rá. Őriz engem.
Nagy szerencsém, hogy ráleltem.

ARANYALMÁK

Egyformák s mégse!
Semmi nem ugyanaz.
Hópihe szirmokkal
zsonglőrködik a tavasz.

Szél zümmög: egyetlen ágra
több nem is férne.
Almavirág az
almavirágnak testvére.

Virágban alma.
Almában virág. Ez a rend.
Hold gömbölyödik,
Nap fényesedik odafent.

Álmodik a nyár:
Bukfencet, piros epret.
Gyerekzsivaj
tölti be a szobát, a kertet.

Eső és szivárvány
köszönget az ősznek.
Az almák, mint a lombok,
aranyra festődnek.

TÉLI ÁLOM

Emlék a tavasz, kis papírhajó;
jégpáncél alatt alszik most a tó.

Mozdulatlan szép, gyöngyszemű halak,
álmodnak odalent őszök, nyarak.

Mint vízbe dobott, megfeneklett kő,
moszatos arcú, nagy néma idő,

semmit nem felejt, szakadhat a hó…
jégpáncél alatt alszik csak a tó.

JÖN A TAVASZ, MEGY A TéL

Út fut: vízre tűz?
Szöszhajába krókuszt fűz:

táncol, lép, pihen.
Ez a tavasz pont ilyen.

***

Út fut, merre megy,
zöld az erdő, kék a hegy.

Út fut, merre jár,
Eshet eső, szép a nyár.

***

Ősz jön, őzre les,
holdárnyéka rőt-veres.

Fázol? Karol át.
Ő már fűti a szobát.

***

Út fut, óra jár.
Varjúbeszéd: sírni kár!

Cinke mit remél?
Hóval gömbölyű a tél.