ÁRAMSZÜNET

 

A kis asztalt hárman ülték körbe: Bori, Bíró Laci, akit maguk közt Birkucinak hívtak, és Baskó. A negyedik Pamut, akit ritkán

vettek be a játékba, s most is külön, a kuckójában ült. Soha

nem látta még a Napot, és a Holdat is csak elképzeli. Pamut így született,

vakon. Megtanulta az ízeket, ismeri az illatokat, a formákat. Ha kap egy almát, megszagolja, kicsit gömbölygeti a tenyerében, és azt mondja, ez jonatán. Megtalálja a csumát. Mikor harapja, kikerüli az alma alján a szöszt. Csutkáig rágja. Szóval mindent tud. Azt is, hogy a jonatán piros. Csak azt nem tudja, mit jelent: piros. Soha nem látta. Hadd nézzelek, gyere közelebb, mondja, és megtapogatja Baskó arcát.

Pamut keze puha. Ujjai finomak; velük lát. Azt mondja: nekem ne mondd, hogy ez vagy az szép. Mi az, hogy szép? Beszélj róla. Pamut naphosszat ül a sarokban, és mindig molyol: babrál, „nézeget” valamit. Simogatja a cicát, borsót pucol, krumplit hámoz, dúdolgat magának. Mikor mit. Mit csinál majd nagymama korában? Kötni is tud. Ezt mindenki megcsodálja, Pamut meg nem nagyon érti, miért. Kötni nem nagy dolog. Egy sima, egy fordított. Ha ezt tudod, már tudsz kötni, mondja.

– Ne csalj!– pillant Bíró Lacira Bori.

– Dominóban nem is lehet – mondja Baskó, de gyanakodva Birkuci kezére sandít.

Birkuci nem csal, miért is tenné. Nyerésben van. Már csak két dominót szorongat a markában, s az egyiket a következő körben leteszi. S akkor, „jaj, ne!” hördülnek fel szinte egyszerre. Elmegy a villany. Elpattan a fény. Sötétségbe borul a szoba.

   Pamut kötöget a sarokban: kötőtűi szorgalmasan, ütemesen össze- összekoccannak. Egy hosszú sálon dolgozik. Egy sima, egy fordított. Oda is figyelhetne, miről beszélgetnek azok ott hárman az asztalnál, követhetné, hogy hol tart a játék, de nem figyel. Dúdolgat és köt.

– Biztosan leszakadt egy vezeték – szólal meg Baskó. – Cudar idő van.

– Sötét van, mint a lekváros fazékban – mélyíti el hangját Birkuci.

– Ez egyáltalán nem vicces, itt ülhetünk egész este sötétben... – rebegi Bori,

s már látja is a szobán átlebegő kísérteteket.

Baskó megpróbál felállni. Rátenyerel az asztalra, felborul egy pohár. A szék,

amin ült, megcsúszik a padlón, sikítva odébb lökődik, felborul, csattan. Pamut felkapja a fejét:

– Baj van?

– Nem – mondja Baskó.

– Nincs – teszi hozzá Birkuci.

– A lámpa, be kellene hozni a kamrából a lámpát – tapogatózik Bori. Fellök ő is egy poharat. Ha az előbbi Baskóé volt, akkor ez Birkucié, vagy

az övé. A pohár végiggördül az asztalon, de mielőtt lepottyanna, valaminek

nekiütközik, megáll, csak a benne maradt bodzaszörp fröccsen, csorog, csöpög a földre.

Pamut ekkor feláll, elindul az asztal felé. A hanyatt esett széket, ahogy a többiek, ő sem látja, valahogy mégis kikerüli. A nagy zűrzavarban nem veszik észre, hogy odaért az aszalhoz.

– A frászt hozod rám! – kiált Baskó. – Te meg mit keresel itt? – teszi hozzá, ahogy megfogja s felismeri Pamut puha kis kezét.

– Ülj le, Pamut, mindjárt kimegyek és behozom a lámpát! – szól Bori.

– Ne lábatlankodj már itt! – morog Birkuci, hogy ő is mondjon valamit. Pamut nem kérdez többet. Lép: az asztal sarkától a falig. Két lépés erre,

és itt az ajtó. Ez a kilincs. Hideg. Réz. Az ajtó kifelé nyílik. A kamra rézsút. Ajtó, retesz. Itt a kredenc. Ez a lámpa. Egy sima, egy fordított, s már ott is az asztalon a lámpa, már világít is.

Baskó elismerőn bólogat. Bori, ahogy Gilicétől látta, biccent. Bíró Laci nagyot sóhajt. Pamut visszaül a sarokba: egy sima, egy fordított... nem nagy dolog. Kunkorog a puha nyakbavaló szélesen, lustán Pamut öléből le, le a padlóra.