Baskó

 A BŰVÖS MONDAT

Verőfényes, hátmelengető ősz volt. Baskó megebédelt. Közelebb húzta az ablakhoz a nagy barna fotelt és belekucorodott. A délutáni séta előtt, két csupasz lábát maga alá húzva, mindig  olvasgatott kicsit. Vénasszonyok-nyara, indiánnyár, csukta össze mélázva a könyvet és nagyot sóhajtott. Bárcsak megállna az idő, gondolta, s ebben a pillanatban… a falióra, piros tetős házikó, faragott padlásajtaja is becsapódott. A kakukk eltűnt. A másodpercmutató éles kattogással haladt tovább a számlapon. Az inga buzgón billent ide-oda. Mintha misem történt volna ketyegett, az óra nem állt meg, csak az idő. Mi ez, nézett körül Baskó. Rosszat sejtve tekergette a nyakát. Aztán, mintha darázs csípte volna meg, felpattan s kiszaladt a házból. Nagy csend vette körül. Itt is, kint is, a benti tömör, fojtó megmagyarázhatatlan dermedtség. Az udvar, mint egy életnagyságú háromdimenziós kép, festett színházi díszlet tárult elé. Vattacukor felhők az égen. Papír, agyag, műanyag, élettelennek látszó, mozdulatlan madarak. A kertben, az öreg diófa alsó ágai és a föld között félúton, a levegőben, néhány mozdulatlan levél, pár semmibe ragadt, lepottyanni nem tudó, bomlott héjú dió. Szellő se rebbent. Baskó megdörzsölte a szemét. Egy perccel ezelőtt, mikor azt gondolta, hogy bárcsak minden így maradna, nem gondolta, hogy ez lesz. Egy perccel ezelőtt? Van ilyen kérdés, ha az idő áll? Mezítlábas Baskó lehorgasztotta a fejét. Azért, hogy ő örökké mezítláb, cipő nélkül járhasson, ez azért túl nagy ár. Sokáig… meddig, ha az idő áll? keringett az udvaron. Végül visszament a házba. Bent mindent ugyanúgy talált, ahogy hagyott. Tányérja, pohara az asztalon, az ebéd után olvasgatott könyv a fotelben. Felnézett a faliórára. A másodpercmutató kattogva haladt, az inga billent ide-oda. Az óra ketyegett. Járt. Nyolcóra tizenhetet mutatott. Ez lehetetlen. Ha este volna, ő már nem látná a félhomályban a mutatókat. Másnap volna, s most megint reggel van? Nem, a fény-kocka, amit az ablakon beleső nap a szobába dob, ugyanott van, éppen ugyanott, mint amikor kiment, egy centivel sem odébb. Baskó leroskadt egy székre. Sokáig… meddig, ha az idő áll? ült a szobában. Végül nekivágott a világnak. Úgy, ahogy volt, mezítláb,  indult útnak. Ment, ment, árkon-bokron át… három nap, három éjjel? Bár tudta volna szegény Baskó, hogy mióta, hogy hová. A negyedik napon, mondjuk, hogy akkor, minthacsak a mesében járna, odaért egy folyóhoz. Alig hitt a szemének. A folyó szélesen hömpölygött, s kis kanyart vett egy vízre hajló fűzfánál. Baskó leült a fűz egyik kiálló vastag gyökerére. Lábát belelógázta a hűs vízbe. Jólesett a pihenés, a folyó simogatása. Nekidőlt a fa ferde törzsének és becsukta a szemét.  Elaludt? Épp azt gondolta, milyen jó, hogy nem kell cipővel bajlódnia, nyugodtan lógázhatja a lábát, mikor a folyó megszólalt:

   - Ki vagy?

   - Nem hallottad? – csodálkozott Baskó. – Az előbb már mondtam.

   - Nekem? Nekem aztán nem – mondta a folyó. – Talán a nővéremnek...

   - Baskó vagyok – mondta Baskó és körülnézett. A táj, a part, a meder olyan, mint 

mielőtt becsukta a szemét. Mit locsog ez a vén folyó? A víz ugyanolyan langyos, bársonyos, mint mikor a szemét lehunyta, de igen, mintha most mégis más, mintha sötétebb volna.

-   Volnál szíves nem kalimpálni annyira? felkavarsz…– dünnyögte a folyó. 

-   Nem nagyon értem, miről beszélsz, de ha te másik folyó vagy, akkor a nővéred kedvesebb volt, mint te… – állapította meg Baskó, tekintetével a perce még itt táncoló, lebegő, csillámló homokszemcséket keresve. 

-   Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba… az a nővérem volt, én meg én vagyok…

  -   A nővéred biztosan segítene, de téged nem is kérdezlek… 

-   Kérdezz csak, amit a nővérem tud, arról talán én is hallottam.

-   Hát, jó… Ha megáll, mondd, hol van az idő? – kérdezte Baskó. A folyó mintha megtorpant volna egy pillanatra. Baskó mellényéről perdült le egy mákszem, egy morzsa? alig hallhatóan koppant, táguló gyűrűcskéket írt az a valami a vízen. Azután, mint amikor az ember nagy levegőt vesz és folytatja, a folyó azt mondta:   

-   Az idő benned van. Az idő, a dolgok szakadatlan változása.

   - Ez az – csapott homlokára Baskó. Ezt suttogta, dörmögte, mormolta az öreg diófa 

is, míg suttogott, dörmögött, mormogott. Szaladt hát Baskó, hazáig ismételgetve, nehogy elfelejtse, a bűvös mondatot, a varázsigét. Vess árnyékot, hullajts lombot, adj nekem diót, gondolta Baskó, s odaállt az öreg diófa elé.

   - Az idő a dolgok szakadatlan változása! – mondta és várt. Megismételte még 

kétszer. Aúúú, kapott a feje búbján landoló első lepottyanó dió után Baskó. Pottyant az első, a második, a harmadik. Hullott a dió, a levél, mint a záporeső. Az eddig álló idő úgy meglódult, hogy Baskó is alig tudta követni az eszeveszett rohanást. A szempillantás alatt kopaszodó diófa lábánál, a hirtelen lett, zörgő avarban, egy télire vackolódó sün, sürgött-forgott. Ajaj, károgó varjak a falu fölött, nézett akkor az égre Baskó. Ha így halad, mindjárt leesik az első hó… Hol is a cipője? Talán az ágy alatt? 

Azután csikorgó, nyikorgó… döcögő szekér kereke, végre helyrezökkent az idő. Bent, a szobában (mutatói a fehér számlapon, láthatatlanul, de haladtak), a házforma pirosfedelű kakukkos óra ketyegett, mintha misem történt volna,  járt, járt, járt. És persze mindjárt leesett az első hó. 

MEZÍTLÁBAS BASKÓ ÉS A SZÜRET

Egyre rövidebbek a nappalok. A délelőtti köd, nyúlós, nyirkos massza, délutánra sem oszlik. Az ember az orráig sem lát, nyakát behúzva tapogatózhat, hacsak lámpát nem gyújt. A kis konyhai tűzhely mellett, Gilicénél jó. Ropognak a tűzre rakott száraz gallyak, sül a krumpli, s a masina résnyire hagyott kis ajtaján kiszűrődik a fény. A falon árnyékok táncolnak, és jó emlékezni a jóra. Lábujjait csiklandozta a langyos por. Zápor után jó volt beletappogni egy-egy tócsába. A tarló szúrta ugyan a talpát, de az ég kék volt, és hétágra sütött a nap. Elég, gondolta Mezítlábas Baskó, és felhúzta a cipőjét. Egy percig se marad itt tovább. Elmegy, elköltözik, mint a madarak, Délre. Kifordult a kapun. Elviharzott a néma tó mellett. Persze, a vadlibák is rég odébbálltak. Ment .Vitték, vitték a lábai. Azaz a cipők. Picit törnek, meg aztán szusszanhatnék is egyet, gondolta Baskó, s egy kopasz akác mellett, megállt. 

   - Kár - szólt le az ágak közül, egy verébforma kis madár, Barnabögy. Baskó 

 megismerte: 

   - Nem vagy te varjú, hogy károgj – dörmögte.

   - Csak sajnálom, hogy elmégy.

   - Ahogy te is. 

   - Nem, én nem megyek – állt egyik lábáról a másikra odafönt 

Barnabögy . – És nekem ilyen báránybundás cipőm sincs, mint neked – böködött sárga kis csőrével Baskó lábbelije felé: -  az én lábam fázni fog, de maradok.

Baskó, akinek mindig viszket a talpa, megvonta a vállát: maradj, ha neked úgy jó, én elmegyek. Ment. Ment volna.Vitték, vitték volna a lábai. Azaz a cipők, csakhogy Barnabögy nem tudta befogni a csőrét:

   - Kár, hogy a szüretet se sajnálod…

Baskó megtorpant. Szüret? Ez egészen kiment a fejéből. A szüret idejére még a nap is kisüt. Vidámképű puttonyos emberek nyüzsögnek a domboldalon, szőlőkarókat, roskadó tőkéket kerülgetve mennek ide-oda, majd mint a morzsacipelő hangyák, mind egyirányba, a présház felé tartanak. Nevetés, ének kunkorog az égre. Olló, kiskés villan, alig fér tenyérbe a fürt, telik a vödör. Gyűlik a nagy hordóban, a taposókádban a szőlő… nyiszorog a prés, folyik a must. 

És a hordó, és a nagy fakád még ki sincs mosva, billent kalapján Baskó.  

Már fordul is vissza. Elszáradt fűcsomókat kerülgetve bukdácsol. Gondol egyet, lekapja, hóna alá csapja sáros cipőjét, és fut. Fut, meg sem áll hazáig. 

Ha siet, a bálba még