PAPÍRKÍGYÓ
PAPÍRKÍGYÓ
- Hol veszítetted el a fonalat? - kérdezte Baskó.
Meliton értetlenkedve bámult, s arra gondolt, Baskó nem is hozzá szólt. Talán Pamutnak szánta a kérdést. Pamut, szokása szerint a sarokban köt, kötőtűi össze-összekoccannak, ide sem figyel.
- Milyen fonalat? - kérdezte Meliton, s ha lehet, még elveszettebb képet vágott.
- Úgy értem - magyarázta Baskó —, hogy meddig tudtál követni?
- Elmondanád az elejétől?
- No jó, akkor vissza a kályhához — köszörült a torkán Baskó.
- Az előbb tűzhelyet mondtál — akadékoskodot a kis medve, de mindjárt le is sütötte a szemét. Orrát magasba emelve fordult Baskó felé:
- Csupa fül vagyok —, mondta. És Baskó megint nekifutott a mesének.
- A mi falunkban — kezdte — masina volt a becsületes neve a sparheltnek. A sparhelt, az a tűzhely. A sütőt rémnek hívták. A rémben sült, vastepsiben a tökmag meg a bodak. A masina tetején, a platnin, főtt a leves meg a paprikáskrumpli. Nem kellett külön fűteni. Ha főztél, bemelegedett a konyha.
Meliton buzgón bólogatott:
- Igen, most már értem... vagyis el tudom képzelni.
- És a papírkígyó? — szólalt meg mellettük egy hang. Pamut volt az. Nesztelenül, váratlanul, ahogy szokott, a közelükben termett.
Baskó maga elé meredt, s hirtelen látni vélte a félbevágott, talpára állított krumplit, a krumpliba szúrt hurkapálcikát, a pálcika körül forgó, tekergő papírcsíkot. Ezt, hogy fogja elmagyarázni Melitonnak? Ajaj…
JARMILA
- Az első kívánságom, hogy kívánhassak én is - mondta Jarmila, s kicsit elpirult. Fura lehet ezt hallani egy aranyhaltól.
- Rendben - bólintott Gaborbá, a huszonnégypikkelyes, hétuszonyos, porcelánhasú, vénségesvén nagyhal. Megigazgatta gyapjúsálát lengőkopoltyúja fölött, a huzatos Kockatóban, egy öreg fűz vízbe nyúló gyökerei közt, ahol beszélgettek.
- A második kívánságom az, hogy énekelhessek. Igen, énekelni szeretnék! - bátorodott fel a kis aranyhal.
Gaborbá összevonta a szemöldökét:
- Ám, legyen! Ha csakugyan ezt szeretnéd...
Jarmila buzgón bólogatott. Szívesen lemond a harmadik kívánságról, ha énekelhet.
***
Dúdolgatva, semmivel sem törődve indult hazafelé, a Kockató felső csücske irányába, mint mindig, partközelben. Már csak azt vette észre, hogy valami szúrja a száját. Soha nem érzett még ilyen éles fájdalmat. Smaragd-szeme kitágult, aranyszín uszonya, kopoltyúja elfehéredett: jaj!
Mezítlábas Baskó állt a parton. Kezében horgászbot. Elég esetlenül tartotta, látszott rajta, hogy nincs gyakorlata az ilyesmiben.
- Bocsáss meg! - mondta, s óvatosan kipiszkálta a halacska szájába akadt horgot. Jarmila mosolyogni próbált. Nem ment, ügyetlen kis grimasz jelent meg a képén.
Baskó, még mindig sajnálkozva, egy vízzel telt uborkásüvegbe pottyantotta a zsákmánynak pici, de mégiscsak halat. Hazaviszem, gondolta, megmutatom Melitonnak, Borinak, Bíró Lacinak meg a többieknek, aztán majd visszahozom ide.
Jarmila, még mindig sajgó szájjal, némán tűrte, hogy vigyék. Otthon Baskó az ablakpárkányra tette az üveget, s ott gyönyörködött a vízben csillogó halacska táncában.
Hát még, ha megtudod, hogy énekelni is tudok, gondolta Jarmila,és azonnal rá is zendített:
Dióhéj a csónak,
aranyvarangy, csücskösbéka,
leveli,
Benne ringatóznak...
Baskó tátott szájjal figyelte: ilyet még nem pipált, éneklő hal? Közelebb húzta nagy barna foteljét, s áhítattal hallgatta az éneket:
Dióhéj a csónak,
aranyvarangy, csücskösbéka,
leveli,
Benne ringatóznak...
Késő délután volt már, Mikor Meliton bekopogott. Baskó, homlokán vizes borogatással gubbasztott a fotelben. Egész eddig Jarmila énekét hallgatta. Olyan volt, mintha megakadt volna a tű a lemezen. Újra meg újra elkezdte ugyanazt a dalt. Csak azt az egyet!Baskó agyongyötörten nézett Melitonra:
- Szeretnéd? Kéred?
- Jé, éneklő hal? - vigyorodott el Meliton, és kérte. Boldogan cipelte haza az uborkásüveget, s benne Jarmilát. Otthon ő is a párkányra tette. Jarmila előbb gyanakodva pislogott az üvegben, de hamar rázendített újra:
Dióhéj a csónak,
aranyvarangy, csücskösbéka,
leveli,
Benne ringatóznak...
Meliton áhítattal hallgatni kezdte Jarmilát. Majd várta, hogy a halacska új dalba kezd. De nem:
Dióhéj a csónak,
aranyvarangy, csücskösbéka,
leveli,
Benne ringatóznak...
Ideje nyugovóra térni, dünnyögte Meliton, s hogy Jarmila is elcsendesedjen, fürdőköpenyével, ahogy a madarak kalitkáját szokták egy alkalmas ronggyal, betakarta az akváriumot. De Jarmila nem tért nyugovóra:
Dióhéj a csónak,
aranyvarangy, csücskösbéka,
leveli,
Benne ringatóznak...
Meliton fejét a kispárna alá dugva próbált elaludni a szomszéd szobában, de nem sikerült. Felült az ágyában és azt gondolta, hogy reggel átviszi Pamutnak a halat. Praktikus hal, gondolta, s miközben ezt gondolta, medvebundája alatt elpirult, égett két medvefüle. Pamut vak, győzködte magát Meliton, Pamut nem látja, de hallhatja ezt a halat. Ez a hal direkt Pamutnak lett kitalálva! Dalol, mint egy madár, de nem szórja tele a lakást pihetollal, nem veri ki a maghéjat a tálkából és nem pocskolja ki az ivóvizét.
- Mit kezdjek én egy hallal? - kérdezte Pamut, de mikor A medve elmondta, hogy ez itt egy éneklő hal. Majd meghallod, tette hozzá. Pamut megadón bólintott.
***
Baskó és Meliton napokig elkerülték Pamut házát, ezért nem is tudhatták, mi történt.
Pamut türelmesen hallgatta Jarmilát. Egy darabig.
- Szeretnél egy másik dalt? - kérdezte Pamut a kis haltól. - Akarsz egy másik dalt? Akkor figyelj!
Jarmila figyelt. És akart!Többet! Még és sok új éneket! Pamut alig győzte.
Baskó és Meliton meg alig hittek a fülüknek, mikor összeszedve minden bátorságukat, végre bekopogtak Pamuthoz. Ezeket tőled tanulta? Lassan koncertet adhat, mondták szinte egyszerre.
Igen, és itt az ideje, hogy visszavigyük a tóba. - mondta Pamut.
Vissza is vitték, vissza is dobták. Ha nem hiszed, menj el a Kockatóhoz! A saját füleddel hallhatod, ahogy Jarmila , szebben, mint a nádirigó,, majdnem úgy mint Pamut bánatában, jókedvében, napestig énekel...
Bíró Laci szerint ez az egész, így, ahogy van, butaság! Jarmila soha nem élt a Kockatóban. Soha nem élt, így nem is énekelhet. Ha valamit mégis hallassz, az a nádasban bujkáló tavaszi szél lehet. De honnan tud ennyi éneket?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése