Vargabetű

A VILÁGÍTÓTORONY

A világítótorony, egy rég hasznavehetetlen építmény, kerek, kavicsos kis sziget közepén állt, nem messze a várostól. Mikor visszahúzódott a tenger, száraz lábbal meg lehtt közelíteni, kinyitni az ajtaját, de évek óta senki nem volt kíváncsi, mi van odabent. A torony üregében sötétség lakott. Reggeltől estig sirályok vijjogtak fölötte. Napszálltakor denevérek röpködték körül. Az emberek lassan elfelejtették. 

 

Nem emlegették már a viharos éjszakát sem, amikor a világítótorony megsérült. A sziklaroppantó, eget hasító villámokról senki nem beszélt. Az odaveszett halászok már nem mesélhetnek, a parton maradtak meg igyekeznek nem emlékezni. Mióta nem számíthatnak a torony jelzőfényeire, nem is járnak ki a tengerre. A halászhálókat elszaggatta az idő, szétrágta az egér. Ami megmaradt, függőágynak használják. Halat, rákot, kagylót nem fognak, de a függőágyakban ringatózva különös álmaik vannak. Néha összegyűlnek a városka főterén, álmokat csereberélnek, adnak, vesznek – egyebük nincs. 

 

– Hogy adod az álmod? – kérdezte egy szakállas öreg Dinjától. Dinja szorosabbra fogta vállán a nagykendőjét és lesütötte a szemét. 

– Ezt nem adhatom. Nem biztos, hogy álom. 

– Nem álom? Akkor meg minek meséled! – morgott az öreg. 

 

Nem álom, döntött végre Dinja, s hátat fordítva a téren nyüzsgő tömegnek, elindult a tenger felé. Ahogy az utolsó utcácska végére ért, elfogytak mellőle a házak. Tekintetével végigpásztázta a partot. A világítótorony ablakai fényesen ragyogtak, csillogtak a napsütésben. 

 

Ez csakis a csavargó Rajaton műve lehet. A szakadt ruhás, mezítlábas fiú hajnalban kopogtatott Dinja ajtaján. Egy tükröt kért. Dinja ugyan nem értette, miről beszél, de épp a zsebében volt a nagyanyjától kapott kis kerek tükör, odanyújtotta hát a vándornak. Rajaton sarkon fordult, s eltűnt a hajnali derengésben. 

 

Rajaton egyenest a világítótoronyhoz ment. Apály volt, száraz lábbal jutott a bejáratig. Kezében a rozsdás kilincs, az ajtó csikorogva, nyikorogva nyílt. A csigalépcső fokait számolva, pontosan háromszázhatvanötnél megállt. Pókhálóval beszőtt, sokablakos szobában találta magát. Pontosan olyan volt, ahogy a nagyapja mondta. Nekiállt, hogy kitakarítson, rendet tegyen. Reggelre ragyogott minden. Már csak egy dolga maradt. Kivette a zsebéből a kis tükröt. Akkor kelt fel a nap. A tükörben megcsillanó maréknyi fénynyaláb rávetődött egy különös, borsószemnél alig nagyobb, gyöngy-formájú szerkezetre. A mennyezetről cérnavékony rézdróton lógó gömböcske lassan, alig észrevehetően forgott, felszínén a mákszemnyi tükörkockák sziporkázva szórták a fényt a világ minden tája felé. 

 

 Vargabetű

Borostyán, a kiöregedett sárkány, a meredek hegyoldalba vájt pincesoron vett magának

lakást. Mivel a szőlőműveléshez nem értett, s borral, musttal nem akart pancsolni, eladta a pincében talált holmit. Mit is kezdett volna sárkány létére szőlőpréssel, puttonnyal, lopótökkel, borosüveggel, demizsonnal, csobolyóval? Mikor

az utolsó kongó hasú, keskeny dongájú hordótól

is szerencsésen megszabadult, elégedetten körülnézett. Barátságos barlang ez, semmi fölösleges, minden a helyén, gondolta. Kellemes félhomály, megfelelő klíma. Az ágyban szalmazsák, a falon képek. A sarokban tűzhely, a túlsó falnál

vizespad, rajta vödör, nem kell messzire mennie, ha megszomjazik. No nézd, a padon, a vödör mellett, szépen sorban, mint ágon a verebek, hét királylány: Anka, Manka, Panka, Ica, Vica, Árnika

és Veronika. „Lóg a lába, lóga... nincsen semmi dóga...” Ült a hét ölbe tett kezű leány, s lógatta a lábát. Borostyán megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Embert, királylányt soha nem evett, nem rabolt (sárkány, tehette volna), nem is tudja, hogy ezek itt, mikor, hogyan kerültek hozzá. Mi legyen most velük?

A lányok akkor összesúgtak, s mint akik otthon vannak, mintha mindig is ezt tették volna,

mentek, futottak: mosni, főzni, takarítani, piacon kiválasztani a legfrissebb káposztát, hazahozni

a legszebb almát, virágot öntözgetni, macskát cirókálni. Tisztázzuk csak! Borostyánnak nem

volt macskája. Volt viszont egy árva kis birkaképű szimurgja. Csak csúfolnák a többiek, mormogta Borostyán, mikor meglátta (száz éve is van annak) a fészekből kipottyant birkafejű vakarcsot.

A zsebébe tette, hazavitte, s most is itt van vele, velük. Nagy mókamester, kedves jószág. Földre ejtett zörgő diót pofozgat, s szinte már dorombol, mikor állát, füle tövét vakargatják. A hatodik lány ehhez különösen értett. Szóval futottak, hatan hat felé. A hetedik csak ült, ült tovább, lóg a lába, lóga, mintha dóga nem is vóna. Borostyán végigmérte

a szorgoskodó lányokat, a tőle telhető legszebb mosollyal. Sárkánynak ez nem is olyan egyszerű! Kénsárga szeme megszelídült, pikkelyes homloka kisimult. Aztán elkomorult. Tekintete megakadt

a hetedik lányon. Veronika még mindig a padon ücsörgött; a félhomályban hunyorgott picit, hogy jobban lássa Borostyán arcát. Okosabban tette volna, ha szeme elé kapja a kezét. Borostyán, a sárkány, most borzasztó pofát vágott. (Miért? mérges, gonosz, szigorú? szomorú? mi nem tetszik neki? csak dühös? ezt maga a sárkány sem tudta volna megmondani, én is honnan tudnám?) Veronika halálra rémült, kővé dermedt ettől a tekintettől. Aztán valahogy erőt vett magán, s hogy ne féljen annyira, dúdolni kezdett. Hangja lassan, nagyon lassan erősödött: lebbent, libbent, zizzent, surrant, hussant, babrált, esőcsepp kopogott, ujjbegyecske dobogott, égen, ágon, bádogtetőn, küszöbön, láthatatlan párkányon.

A testvérek: Anka, Manka, Panka, Ica, Vica

és Árnika összenéztek. Nem telt bele egy perc,

már mind, anélkül, hogy abbahagyták volna a tüsténkedést, zümmögve-zummogva dúdoltak, énekeltek. Pont úgy, mint Veronika. A kötél-

re teregetett ingek, abroszok, párnahajak, mulatságos táncba kezdtek. A frissen főtt sárgarépafőzelék, mint a nap, édesen, mézesen ragyogott, kerek képpel vigyorgott a tányérban.

A kifényesített kilincs, az ágy rézgombja úgy csillogott-villogott, mint még soha. A piacról hozott alma elpirult, a lila krókusz bukfencet vetett a virágládában. A kis szimurg kezesedett, mint egy igazi bárány, miközben összegömbölyödve már-már dorombolt. A sárkány szívébe akkor szelídség, öröm költözött.

Itt vége is lehetne a mesének azzal, hogy: és így éltek, Borostyán és a hét királylány, boldogan, míg meg nem haltak. Hogy boldogan, úgy tudom, stimmel, de ebben a mesében van még egy kis vargabetű. A királylányok, mind a hét, annak rendje és módja szerint, szép sorban férjhez mentek. Árnika vitte magával a kis szimurgot. Már Veronika is hét határon túl volt.

Borostyán magára maradt, de soha nincs egyedül. Ha mégis úgy érzi, hogy üres a barlang, csak rágondol, csak becsukja a szemét, s már hallja is (hallhatod te is, ha a meredek hegyoldalba vájt pincesor felé visz a képzeleted). Veronika még ma is ott énekel (a sárkány szívében). Hangja lebben, libben, zizzen, surran, hussan, babrál, esőcsepp kopog, ujjbegyecske dobog, égen, ágon, bádog- tetőn, küszöbön, láthatatlan párkányon.

2016.05.06

SZITAKÖTŐ

A cég ajándéka

A berek fölött, az erdő mellett, a dombon túl, ott, ahol a Nap meg a Hold esténként találkoznak,

van egy malom. A malom látszólag nem működik. Kerekét nem forgatja víz, lapátját nem pörgeti szél. A malomhoz vezető út egykedvű porát hatalmas, csilleformájú vasszekerek verik föl.

A kocsikat ezüst sörényes, hatlábú lovak húzzák. A bakon óriások ülnek, hátuk mögött, a csille- formájú szekerek színültig telve sziklatörmelékhez hasonlító (hiszed vagy sem) idővel. Ezt hozzák, hordják, ki tudja mióta a Mátra felől az óriások.

A molnár nem szól, csak biccent, s ügyesen a garatba lapátolja a kődarabkákat. A malom, már mondtam, látszólag nem működik, mégis jár, szakadatlan morzsolódik, hull, folyik, ömlik, széles szájú, öblös tartályokba pereg, zúdul a megőrölt idő. Órák, percek, másodpercek. A tartályok, felfordított kékszínű harangvirágkelyhek, gyorsan megtelnek. A széles szájú, cakkos peremű edények mellé létrákat támasztanak, s mintha várfalakat másznának

meg, jönnek a pöttömök. Mikor felérnek, kikotorják zsebeikből a kellékeket. Jobb zsebükből egy kis

ezüstkanálkát, a balból egy skatulyát, egy tégelyt vagy apró, zirgő-zörgő papírzacskót, melyik mit. Némelyik ezt is, azt is.

Az ezüstkanállal aztán kiporciózzák, megfelelő adagot öntenek, töltenek, mérnek (szemmel és kanálkával) az edénykékbe.

Kron Oszkár, akinek boltja van a Nefelejcs és

a Rozmaring utca sarkán, maga jön el az áruért. Hazaviszi, polcra rakja, s várja a vevőket. De eddig érdeklődőkön kívül még senki nem fordult meg a boltjában. Lassan már a kíváncsiskodók is elkerülik Oszkár híres üzletét.

Azt ugyanis meg tudja mondani, hogy 5, 10 vagy 15 perc, netán több, amit megvennél, ha megvennél tőle, de azt nem tudja, hogy ez az 5, 10, 15 perc, esetleg annál több, öröm, vidámság, jókedv vagy ellenkezőleg. Bánat, szomorúság, sírás. Ki akarna ilyen kétes, ilyen bizonytalan portékát? Ütögették, mint

a görögdinnyét, szagolgatták, mint az őszibarackot, tapogatták, simogatták, mint a selyemsálat, de hiába, kívülről sehogy nem lehetett megállapítani, hogy mi van üvegben, tégelyben, dobozban.

Oszkár már sok-sok cselt bevetett. Vegyél két üvegecskével, dobozzal, tégellyel! Ha az egyik sírás, a másik lehet öröm! Na de erre nincs garancia! Akkor vegyél mindjárt hármat! Na és ha mind a három bánat? Vegyél négyet! Az ötödiket ingyen adom! Nem használt trükk, rábeszélés, sem csel. Ahogy mondom, a vevők szépen mind elmaradoztak.

Csizmarek (homloka felhős, arca sápadt, szeme karikás) az utóbbi időben úgy lótott-futott, járt ide- oda, mint a megbolondult napóra. Késett, sietett, mindig loholt valahonnét valahová. Hétmérföldesét már szinte hetente talpaltatta. Most is a suszterhez nyargalt. Alig lépett kettőt, megbotlott valamiben. Első látásra dobókockának tűnt, de ahogy közelebbről megnézte, látta, hogy egy

sárga pöttyös, sötétkék kis doboz került az útjába. Látott már ilyet. Kron Oszkár áruszállító taligájáról pottyanhatott le. Semmi kétség, felismerte. Felvette, sietve zsebre vágta, s már indult volna tovább, mikor meglátta Etus nénit.

− Hogy tetszik lenni?

− Rég hallottam a hangod, Csizmarek! − így a néni.

Csizmarek leült a néni mellé a padra. Bár szomszédok, valóban régen találkoztak. Valamikor sokat beszélgettek, csak mióta Csizmarek ilyen elfoglalt, elkerülik egymást. Dehogy kerülik!

Etus néni naphosszat itt ücsörög a padon, csak Csizmareknek (homloka felhős, arca sápadt, szeme karikás) annyi dolga van, hogy nem ér rá megállni, beszélgetni.

− Menj csak nyugodtan! − mondta most is Etus néni. − Tudom, mindig sietsz... látom ám, ahogy futsz, rohansz, reggeltől estig...

Nem volt ez szemrehányás, Csizmarek mégis elszégyellte magát. Amire akarod, van időd, motyogta (magának) az orra alatt. Hányszor hallotta ezt Gilice anyótól. Hát persze, hogy akarja! Etus nénivel beszélgetni jó!

Másnap, mikor Csizmarek visszavitte a dobozkát a boltba, Kron Oszkár sokatmondón somolygott a pult mögött:

− A cég ajándéka! − mondta. − Ha már megaláltad, maradjon a tiéd!