Mumusok…

 A LYUKAS KÉTFILLÉRES   

 

  – Nekem egy pénz ne beszéljen, pláne, ha lyukas! – vakkantott Bodza.

  – Mi a csodát ugatsz? – lépett közelebb Etus néni. A kutya leült, s félrebillentett fejjel, csillogó szemmel nézte gazdáját.

  – Nem vakond, nem sün. Nem nyúl. Akkor vajon mi? – járta körbe a terebélyes holdviola bokrot Etus néni. A kutya kötelességtudóan követte.

  – Hát ez meg hogy került ide? – állt meg a néni. Lehajolt, s felvett valamit. Ujjai közé csippentve vizsgálgatta a pénzdarabkát. Tenyerébe tette,  letörölgette a ráragadt sárdarabkákat, aztán a kerti-csap alá tartotta, megmosta, és a zsebkendőjével is megtörölgette.

  – Jé, egy lyukas kétfilléres! – forgatta csodálkozva a kopott pénzecskét. Kislány korában látott utoljára ilyet. Valamikor fizettek vele, de ő már csak a nagymama varrókosarában bukkant rá. Az alumínium pénzecskével is lehetett gombosat játszani. Gödröcskét fúrtak az udvaron, abba kellett ügyesen beledobni a gombot, pénzdarabkát. Ha jól céloztak, elsőre sikerült. Ha nem, addig pöckölték, biztatták mutatóujjukkal, míg célba értek.

 – Ha ez a pénz beszélni tudna! – sóhajtott Etus néni.  

  – De hiszen beszél! Mit beszél, fecseg! – morgott Bodza.

  – Ne ugass már, no! Te is mondanál valamit, ha tudnál? – csóválta a fejét Etus néni, aztán megdörzsölte a szemét. A holdviola árnyékában öltönyös, nyakkendős egér ült. Ez nem a templom egere, gondolta Etus néni, de mégiscsak furcsa, hogy öltönyben, nyakkendőben, a földön ül. – Vár valakit?

Az egér elmagyarázta, hogy a városba indult, és csak azért öltözött ki, nehogy vidékinek nézzék. Az unokahúgát szeretné meglepni valami szép ajándékkal. Gyűrűre, karkötőre vagy vékony láncra gondolt, de nem tudta, lesz-e elég pénze.

  – Én mindig csak addig nyújtózom, ameddig a takaróm ér – mosolygott Etus néni. Az egér maga alá húzta a lábát. Eddig fel sem tűnt, hogy mezítláb van. – Úgy értem, ha nincs elég pénze az embernek, kisebbet álmodik.

Az egér azonban nagyon is ébren volt, s már fel is állt, hogy másnap reggelre a városba érjen. Gyalog eltart még egy darabig. Közben Bodza szája be sem állt. Etus néni hiába csitítgatta, hogy hallgasson, Bodza mondani akart volna valamit, de azok ketten, Etus néni meg az egér, nem értették a kutyaugatást. Pedig igazán jó ötlet volt. Bodza azt akarta mondani, hogy Etus néni odaadhatná az egérnek a lyukas kétfillérest. Láncra fűzve jól mutatna az egérlány nyakában.

Másnap reggel Etus néni a homlokára csapott. Hiszen odaadhatta volna az egérnek a pénzecskét. Kislány korában neki is volt egy ilyen medálja. Nem ezüst, nem arany... de ha mesélni tudna!

  – Hiszen tud.... én beszéltem vele... – ugatta Bodza.

  – Mi van már megint? – simogatta meg a kutya fejét Etus néni. – Odaadhattam volna? Te is azt mondod, kiskutyám?

 

MUMUSOK AZ ORGONABOKORBAN

   - Nagy lett volna az egér unokahúgának ez a medál. 

   - Lehúzta volna a nyakát - vakkantgatott Bodza helyeslőn. Egyet értett Etus nénivel. 

   - Lehúzta volna az egérke nyakát - ismételgette Etus néni. Hátrébb lépett. Elégedetten méregette Bodzát, a kutyát, meg a nyakába kötött láncocskán fityegő lyukas kétfillérest. A pénzecskét Bodza találta a Holdviola tövénél, az a legkevesebb, hogy most megkapja. Ha már nem küldték el ajándékba az egér unokahúgának, hát legyen így. Ne szomorkodjon a lyukas kétfilléres egy fiók alján. 

   - Köszi - vakkantott Bodza, s már el is tűnt a Holdviola mögött. Hogy a kutya volt kicsi, vagy a bokor túl terebélyes, ezt majd máskor megbeszéljük. Bodza eltűnt a szemünk elől. 

Etus néni egyedül maradt a kertben. Beleszimatolt a levegőbe. Ez az ősz, mosolygott. Belehallgatott a csendbe, hogy megállapíthassa, milyen mély és békességes, csakhogy valami megütötte a fülét. Soha nem hallott furcsa zaj. Távoli kesze-kusza kiabálás, visítás, szörtyögés, bugyborékolás. Mi ez? Indult el az orgonabokor irányába. A hangok nem erősödtek, de mikor a bokor közvetlen közelébe ért, biztos volt benne, hogy itt van annak a nyugtalanító zajnak a forrása. Fészke? Félrehúzott egy még leveles ágat, s benézett. Földbe is gyökerezett volna a lába, ha nincs rajta a kerti-papucsa. Verebek? Azok zsinatolnak nagy előszeretettel az orgonabokorban. Lehetnének verebek, de nem azok! Csőrös, karmos kis barna madárszerű lények. Az ágakon, a meghajló levélnyeleken mumusok ültek. Egyenmumusok. Egyik úgy hasonlított a másikhoz, mint két tojás. Csukott csőrrel, tágranyíilt szemmel, egymást túlkiabálva lármáztak. Amennyire egyformák voltak külsőre, annyira más-más volt a hang, amit kiadtak. Így kutyulódott össze kiáltásból, szörtyögésből, bugyborékolásból az a távoli zaj, amit Etus néni egy perccel ezelőtt meghallott. 

Ez borzasztó, gondolta, s hogy fokozza a megállapítást, gyorsan megborzongott. Miért is nincs most itthon Bodza? Talán ő is félne, de az ugatásával elüldözhetné a mumusokat. 

   - Megjöttem... - jelent meg Bodza borzas feje a kertkapuban. Hogy került elő? Etus néni a szívéhez kapott:

   - De jó, hogy itt vagy! 

Bodza, farkát csóválva egyre közelebb ért. Nyakában ott fityegett, kis ezüstláncon, a lyukas kétfilléres. 

   - Elriaszthatnád ezeket a... - mondta Etus néni, és megint széthúzta az ágakat. De akkor már, hiszed vagy sem, egy szál mumus nem sok, annyi sem volt a bokorban. 

   - Kár, most megmutathattad volna, hogy mit tudsz! - fordult a néni Bodzához. 

Kár, pedig most megmutathattam volna, gondolta a kiskutya. Nyakában ott fityegett, kis ezüstláncon, a lyukas kétfilléres, és azt mondta:

   - Kár, most igazán megmutathattad volna!