Búth Emília

  HOL-NAP (U)TÁN Már nem esem kétségbe, mikor (mint most is) kerülnek a szavak; páncél, jégkéreg alatt, tudom, mélyen, ott dúdolgat a patak. Tükröm az ég, szeplőimet az első napsütés összehozza, míg pacsirta-éneket töltök (online) buta kis mobilomra.

Álmomban lábra állok, odalépek az ablakhoz, s kinyitom; a kertben éppen engem álmodik (látom) a tigrisliliom. Kabátom virtuális. Én, ki a neten is mezítláb járok, kettőspont, jobb zárójel: holdarcú, e-mailben gondolok rátok.                                             :)

Ibolyát szín-lel a délután. Leltár, nincs, a kínálat alig félcsokornyi. Mindjárt barátságosabb itt minden, bár még csak a gallért lehet kigombolni. Estefelé feketerigók szállják meg a varasodó lugast; füttyögve jönnek, mintha haza, régi nagy játszmák kibicei járnak egy skálán föl-le. Telelármázzák az udvart, a szobát. Berepülnek a zárt ablakon. Hesse- gethetem őket, hiába, ha bele- gabalyodtak már ebbe a szövegbe (is). Megadom magam; szedjenek csak szét, vigyenek; megjönni majd… valahonnét.

A környékünkre költözött (családja nincs?) holló „énekével” más a tavasz más új formabontó Galambokkal kötözködik Lopja vagy találja? árnyékával teljesedik  a tornácos bárka    Időnként elhúz fölöttünk Napot Holdat járat röptét gyanakvás követi döbbenet csodálat van-e fészke? hol is lakik? mind megfejtésre vár hulló szirmok záporába’ fürdik ez a madár végtelenből fonom – fűzöm a vers csak kalitka vállamra cserébe léte szárnyát kanyarítja