Búth Emília

Cirokseprűre pattant az álom, a redőnyt vihogó szél verte: az idő  (ez itt a halálom?)  mintha megállt volna egy percre. Ma éjjel  megszaladt a szívem. Éreztem, nem üt a kezemre, csak riadt bohócarcot kiken, hát maradtam:  próba, szerencse…. Olcsó puzzle,  színhibás szóhalmaz, vajon meddig tolhatom félre –  tálon hámozatlan alma, az elmúlás még nem esik kézre. Ecc-pecc,  beletörhet a bicskám, málé gyereket,  tarkón legyint: nem látom a helyzetet tisztán, veselkedjek neki tán megint? Van szemem,  van fülem,  de nincs szám. A mondat (utolsó?) itt kereng, ha volna kinek,  még megírnám: a Hold helye mély kút idebent.