Búth Emília

Éliás meglátta, Tóbiás felvette, Dödölle hazavitte. Bár ne tették volna. Mióta náluk van az árokparton talált patkó, pokol az életük. Reggeltől estig vitatkoznak, veszekednek. Éjszakánként álmatlanul forgolódnak, fél szemük nyitva, lesik a másikat, nehogy kiosonjon a házból, hóna alatt a szerencsével. Békétlenség, bizalmatlanság ez a patkó, átok, nem szerencse, ahogy azt elsőre gondolták! Kié a talált tárgy? Kié a patkó? Azé, aki élelmes volt, s rálelt? Azé, aki nem volt rest, s lehajolt érte? Azé, aki ügyesen a tarisznyájába tette, s fáradságot nem ismerve, hazáig cipelte? Ezen folyt éppen (és megint) a vita. Éliás a mondat végére ért, Tóbiás még nem kezdte el a mondókáját, így Dödölle sem tudott még közbevágni. A hirtelen támadt csendben jól hallatszott a kopogás. – Ki kopog? – Bújj be! – Nyitva van... – kiáltottak egyszerre. Az ajtóban szőke sörényes, rövid lábú, tömzsi ló állt. Széles hátú, nyerget sose viselt, izmos muraközi ló. Betessékelték. Sanya, a ló, megtorpant az előszobába...

Borostyán, a kiöregedett sárkány, a meredek hegyoldalba vájt pincesoron vett magának lakást. Mivel a szőlőműveléshez nem értett, s borral, musttal nem akart pancsolni, eladta a pincében talált holmit. Mit is kezdett volna sárkány létére szőlőpréssel, puttonnyal, lopótökkel, borosüveggel, demizsonnal, csobolyóval? Mikor az utolsó kongó hasú, keskeny dongájú hordótól is szerencsésen megszabadult, elégedetten körülnézett. Barátságos barlang ez, semmi fölösleges, minden a helyén, gondolta. Kellemes félhomály, megfelelő klíma. Az ágyban szalmazsák, a falon képek. A sarokban tűzhely, a túlsó falnál vizespad, rajta vödör, nem kell messzire mennie, ha megszomjazik. No nézd, a padon, a vödör mellett, szépen sorban, mint ágon a verebek, hét királylány: Anka, Manka, Panka, Ica, Vica, Árnika és Veronika. „Lóg a lába, lóga... nincsen semmi dóga...” Ült a hét ölbe tett kezű leány, s lógatta a lábát. Borostyán megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Embert, királylányt soha nem evett, nem rabolt (s...

                                          mese eM-nek     Mesélni nehéz, ki fejti meg álmainkat, ha mi is feledjük.   Nyakamban láncocskán két szó fityeg: igen és nem. Ennyi s ne-tovább! A medált eltehetjük. Itt a mese, amit kértél. Meglehet, suta tán, nem a Yucatán félszigeten történt ez, hogy írok, velem, első-ízben, a Petőfi út tízben Kartalon. Tartalom?   Ökörnyálat pengetek, egyhúrú mély dallam, medvebrummogásommal az őszt ne zavarjam?   Lehettem volna viccesebb, két Kubu közt spiccesebb? A tér kitér.   Ez a jégenjárás évszaka, hasít belém a tél szava... bököd, a köd...   Nézd, nekem ez nem megy! Hiába! Itt nem jönnek szembe holmi lények, s hogy találkozunk (huh), meglátva engem (hűha), visítva kitérnek.   Azt a sárgombócnak hitt három ...